Saeger, Uwe: Elrepülni - Drámák baráti országokból 12. (Budapest, 1987)
2. kép Monika, Herbert, Steffi (Steffi az ablaknál ül tolószékében, melyet rövid távolságra előre-hátra hajt.) MONIKA — Mit gondolsz, Steffi, ne sétáljunk még egy kicsit? STEFFI — Csak azt ne mondd, hogy olyan nagy élvezet föl-lehurcolászni engem a lépcsőn. Nem szólva arról, hogy sétapartnernek is találsz kellemesebbet. HERBERT - Ismerek egy orvost Brémában, Steffi... STEFFI - Na ne mondja, Herbert bácsi. Ki hitte volna? MONIKA — Kérlek, Steffi, ha rossz kedved van... STEFFI — Tudom, megvan a saját szobám. De nálam ez nem rosszkedv; ez a normális állapotom. De azért legyen meg az örömöd, visszavonulok. És ha vacsoráztok, akkor se kell szólnotok. Ha valaki ilyen mozgásszegény életmódot folytat, elég napjában egy étkezés. Még az is sok... Jó étvágyat az egész családnak! HERBERT — Akkor is így szekíroz, ha én nem vagyok itt? MONIKA — Ennek tehozzád semmi köze. HERBERT — De nekem két év óta mindenhez közöm van, ami veled kapcsolatos. MONIKA — Igen, de Steffi balesete, az más... Azt hiszem, ő maga se érti, miért makacsolja így meg magát. Csak hát tudod, néha már alig bírok uralkodni magamon. HERBERT - Mit gondolsz, meg tudnálak valahogy nyugtatni? (Megpróbálnak egymáshoz bújni.) Egyébként tíz körül még van fél óra dolgom a táborban. MONIKA - Akkor most sietned kell? HERBERT — Úgy látom, az idő neked dolgozik. Csak várd ki szépen a sorát! Te... MONIKA - Még meddig? HERBERT - Ezt hogy érted? MONIKA — Meddig kell még várnom? Jobban mondva; meddig szabad még várakoznom? Hiszen ha besrófoltátok az utolsó csapszöget, akkor te is csomagolsz. Nem igaz? (És itt már nem használ semmiféle gyengédség.) Jó, jó, tudom, soha nem is keltettél bennem reményeket. Tisztáztunk mindent, az első perctől kezdve. Ó, Herbert! 14
