Radzinszkij, Edvard: Néró és Seneca korának színháza - Drámák baráti országokból 11. (Budapest, 1983)

ÖREGEMBER Diogenész lettem... Engem folyton megfeszítenek, teatrér. Ezért mosolygok, amikor azt hiszed, hogy te csinálod ezt elsőnek.

SZENÁTOR-LÓ (kiabál) Ez isten! Feltámadt! Igazi isten!

NÉRÓ(rekedten) Ember# Szánalmas, nyomorék ember... (megvetően) Hogy ki vannak éhezve a rómaiak a csodákra. Hálás vagyok, Seneca, amiért megtanítottál rá, hogy ne higgyek a tömeg babonáiban. (A Szenátor-lóhoz) Gondokozz józanul; ha felfeszitették, akár többször ia, mi abban a csodálatos? Keresztre feszitették, aztán, amint sokszor előfordul, a testőrök nem ellenőrizték, hogy meghalt-e. Leheveredtek, elaludtak, a megfeszített barátai pedig ott termettek és levették a keresztről! Mi ebben a rendkívüli, mondd?!,.. Nos? Hiszen nemrég még bölcs szenátor voltál, Antonius Flavus. És még valamit végy számitásba: ha isten volna, megmaradna ilyen nyomorék szörnyalaknak? (Az öregemberhez) Mindenesetre megígérem, Diogenész: most szakszerűen fognak keresztre feszíteni. És a feltámadásodat mi is ellenőrizni fogjuk. Áll az alku?

ÖREGEMBERTe mondtad.

NÉRÓÉs ha mégis eszedbe jutna feltámadni, hol keressünk utána, Diogenész? (gúnyosan nevet) Nevezd meg a helyet.

Az öregember mosolyogva végighordozza tekintetét mindenkin: Nérón, Ámoron, Venuson, a Szenátor-lovon. Aztán sokáig nézi

Senecát.

ÖREGEMBER(Néróhoz) Ebben a hordóban foglak várni, mint mindig. Négyszáz éve egyhuzamban itt ülök, császár.

73