Prokofjeva, Szofja: Beszélgetés tanuk nélkül. Színmű 2 felvonásban - Drámák baráti országokból 10. (Budapest, 1983)

Az évfolyamunk esze, az egyetem büszkesége engem választott. Ez számomra felfoghatatlan

csoda volt. Lenyűgöztél, ámulattal fogadtam minden szavadat, minden tettedet. Dehogy is vettem én észre benned hibát, gyarlóságot.

De ha észreveszem is, biztosan találok rá magyarázatot, mentséget. Csak később döbbentem rá, hogy milyen gyengécske vagy. A legkisebb kudarcba is belebetegedtél. Azt szeretted volna, ha minden egyszerre az öledbe hull. Elhitetted magaddal, hogy elnyomnak, mellőznek, nem becsülnek. Megpróbáltam segiteni, biztattalak, hogy legyen benned egy kis kitartás. De valahogy minden tanácsom a károdra volt, legalábbis te igy érezted. Ezzel kezdődött minden. • . Miért hagy el egy asszonyt a férje? Ha jól meggondoljuk, egyik eset alig különbözik a másiktól. Egy idő után már minden idegesített: akármit mondtam, akármit csináltam, semmi sem volt jó. Egyszerre szűknek találtad a szobát, engem pedig butának. Ami azt illeti, valóban elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogyan járjak a kedvedben, hogyan lehetne a házasságunkat rendbehozni, mindent

visszaforditani. Nem értettem, miért inog meg, miért hull szét minden. . . Pedig csak az történt, hogy új nő tűnt fel a láthatáron. Attól fogva a lelkemet kitehettem, neked semmi sem tetszett, semmi nem volt jó, idegesített, hogy nem tudsz tőlem azonnal megszabadulni, dühített hogy akadályozlak, visszatartalak. Kapaszkodtam beléd, amig még bírtam. . * Az ember egy ideig úgy érzi, hogy belehal, aztán megszokja. . . Hamarosan olyan örömet szerzek neked, hogy álmodban sem gondoltad. Nem is

szívesen mondom meg. De legalább utána nem kell éjjel fél tizenkettőkor telefonálgatnom hozzátok.

19