Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 7. (Csíkszereda, 2011)
Néprajz - Kolumbán Zsuzsanna: Házasságra erőltetés és családbomlás az udvarhelyi református egyházmegyében a 19. század folyamán
HÁZASSÁGRA ERŐLTETÉS ÉS CSALÁDBOMLÁS... nem szeretem. Ezért apja megharagudván, előttem lekapván a szegről az ostort és keményen megverte. ”31 A döntésnek engedelmeskedni kellett, mivel „egy jó gyermek engedelmes szüleivel szemben”. A kapott verésért nem tesznek nyilvános panaszt a fiatalok, a század peres anyagában egyetlen esetben találtuk megemlítve, hogy egy tarcsafalvi lány anyja általi többszöri megverettetéséért a parajdi járásbírósághoz fordult.32 Az esetre vonatkozóan jelzi egy tanú, hogy a verésnek igen keménynek és többszörinek kellett lenni, hogy a lány anyja ellen forduljon. A fiatalok igyekeztek kinyilvánítani nemtetszésüket a szülők akaratával szemben, tiltakoztak, panaszkodtak, a férfiak kelletlenül indultak a menyasszony után, a lányok az esküvő előtt megszöktek, rokonoknál bújtak el. 1883-ban keresztúri Kovács Rozália a testvéréhez menekült esküvője napján: „Róza még az esküvő előtt is elszökött itt Székelykeresztúrt lakó testvéréhez. Már a lakodalom be volt gyűlve, s tovább egy óránál keresték. ” Az anyja természetesen megtalálja, hazakergeti, majd közli: a lakodalomnak meg kell lenni, ő nem marad szégyenben.33 34 35 Az anya által kijelentettek, hogy nem marad szégyenben, fontos információt hordoznak. A szégyenérzet meghatározó tényező volt, főként a falusi közösségek esetében, ez volt az, mi elriasztotta a lányokat attól, hogy a lelkésszel tudassák ellenkezésüket akár az önálló akaratból kötött házasságról tett eskütétel, akár a templomi események alkalmával.3^ Az esketést követően, az erőltetettek helyzete és lehetőségei függvényében a felszínre került az igazság. Találkoztunk olyan esettel, mikor az újdonsült férj már a lakodalmi mulatság idején tudatta ellenkezését: „... alperes a menyegzői ünnepen tele torokkal azt kiabálta, hogy velem nem ül, nem lakik soha, vigyenek vissza oda, ahonnan elhoztak, alperes nem is akart szokás szerint velem egy asztalhoz ülni, az apja bottal kergette az asztalhoz, hogy mellém üljön, ott is nagyon botrányoson viselte magát, s csakhamar elszökött mellőlem, a szomszédba ments ott lefeküdt”.33 A nők lehetőségei korlátozottak voltak. Sokan megtagadták a házastársukhoz való költözést, és ha szüleik beismerték tévedésüket, hamarosan elindították válóperüket. Esetenként a szülők kitartóbbak, a hazatérni óhajtót visszakergették férjéhez. A nők helyzete megkívánta a szülők anyagi segítségét. A hozományként kapott változó mennyiségű pénzösszeg ugyan elidegeníthetetlen vagyonukat képezte, viszont szokás szerint a férj kezelésébe került. Az egyház szemében a hamis esküt mondó a vétkes, fedeznie kellett a per költségeit és a szülők is pénzbeli büntetés alá estek. így a nem kívánt kapcsolatból való kitörésre lehetőség nem sok maradt. Sokan kénytelenek kivárni az erőltető szülő halálát, hogy válóperüket elindítsák: egy kisgalambfalvi lány 1864 februárjában kötött házasságát csak 1869 májusában bonthatta fel szülei kitartása miatt,36 37 egy parajdi születésű lány 1870-ben kötött házasságát pedig 1874-ben, édesapja halálát követően.3 Akik nem távozhattak férjük házától, viselkedésükkel jelezték nemtetszésüket. Kerülték egymás társaságát. Esetenként a botrányosig fajuló viselkedésük szégyenbe keverte a hamis eskü által becsapott házastársat. Egy 1888-ban lezárt per egyik tanúja a következőket vallotta: 31 UREL, 1872/1. 32 UREL, 1875/22. 33 UREL, 1883/7. 34 Érdekes eseményt dokumentál Bárth János 1999-ben megjelent cikkében. Bálint Anna (katolikus vallású, majd elválasztása érdekében református vallásra tért) oroszhegyi-diafalvi lány 1799-1800-ban zajló válópere iratanyagából a házasságkötés eseményeire vonatkozóan a következő adatok kerültek ki: az erőltetett lány imakönyvét hóna alá szorítva tett esküt, így esküjét az imakönyvére vonatkozónak hitte érvényesnek, nem vőlegényére. Ehhez hasonló adatot (bármilyen tárgy esküvőre vitelét) a református válóperes iratokban nem találtunk. Lásd BÁRTH 1999, 41. 35 UREL, Válóperes iratok, 1881/1. 36 UREL, 1869/29. 37 UREL, 1874/7. 273
