Kelemen Imola (szerk.): A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 7. (Csíkszereda, 2011)
Történelem - Sándor-Zsigmond Ibolya: Mesterek és segédeik székelykeresztúri kisvállalkozások a 19. század második felében és a 20. század elején
MESTEREK ÉS SEGÉDEIK Ha valamely segéd munkaadóját törvényes ok nélkül idő előtt elhagyta, a munkaadónak joga volt őt a hatóság által a munkába visszatéríteni, és a szenvedett kár megtérítését kérni. Ezenfelül az ilyen segédet pénzbírsággal is sújtották. A munkaadó vagy véletlen által előidézett elbocsátás esetében a segéd jogosítva volt a felmondási idő be nem tartásáért kárpótlást igényelni. Ha a munkaadó egyik vagy másik segédhez több bizalommal viseltetett, az ügyek vezetését rábízza, a többi segéd köteles volt az állásának megfelelő, a munkára vonatkozó parancsait teljesíteni. A vándorló és munkanélküli segédek az Atyamesternél, az Atyamester-szálláson, vagy más néven Tanyán jelentkeztek, munkakönyveiket ott letették, cserébe kaptak egy személyüket igazoló bizonyítványt. Kötelesek voltak a Tanyára beszállni, s míg munkába nem álltak, csak a helység rendőri hivatala engedélyével volt szabad más helyen tartózkodni. A segédek a tanyán kötelesek voltak a házirendet megtartani és az Atyamesternek az erre vonatkozó utasításait követni, és magukat csendesen, erényesen viselni. Az Atyamester egy „jelentő-könyvet” vezetett a jött és elment segédekről, és egy másik jelentő-könyvet azon munkaadókról, kiknek segédre volt szükségük, ezenkívül egy kimutatást tartottak a tanyán, melybe a társaság tagjait mind bevezették, hogy a munkakereső segédek könnyebben megtalálhassák őket. A rend megtartása érdekében választhattak maguk közül két vagy három „öreglegényt”, akiknek a többiek engedelmeskedni tartoztak. Szegény és beteg segédek gyámolítására minden munkába lépő segéd köteles volt 20 krajcárt fizetni a segédi társulat ládájába. A pénz behajtása az öregsegédek dolga volt, amelyet minden hó végén az Atyamesternek beszolgáltattak. Az iparossegéd helyzete, élete bizonytalanság volt. Ha munkaképtelenné vált, akkor csak a társak által összeadott sovány segítségből tengődhetett. Gyakoriak voltak a segédek és mesterek közötti nézeteltérések, ám a társulat békéltető bizottsága általában elsimította az efféle összetűzéseket. Egy 1873-ban kelt jegyzőkönyv szerint nézeteltérés adódott a segédek és a társulati elnök között. Ezt azért tartom érdekesnek és idézésre érdemesnek, mert híven tükrözi a segédek és mesterek közt fennálló tekintélyelvű viszonyt: az önkényeskedést a segédek nem tűrték az iparos hierarchiában felettük álló mesterek részéről, egy apróságnak tűnő ügyből becsületbeli kérdés kerekedett: „ Tímársegéd Szabó Lajos14 a Társulat előtt panaszt emelni szándékozik, panasza tárgya elnök, Sófalvi Lajos ellenére tétetik. Panasz az alábbiak szerint: Sófalvi Lajos elnök úr a segédeknek gyűlést hivatván a segédek jegyzőkönyvébe sajátkezűleg beleírt, hová nem lett volna sem joga s még olyant is írt, hogy a segédek kötelesek az átlagot befizetni, ami még restánciában van. Hogy merte adósok neveit jegyzőkönyvbe vezetni? Az már örökre ott marad, ha befizetik is, nem lehet neveket kihúzni, sem a jegyzőkönyvből kivágni! Miért írt a mü jegyzőkönyvünkbe? Nékünk lett volna jegyzőnk, aki írt volna. ”15 Az idézett panaszból az is kiderül, hogy a segédeknek külön jegyzőjük, jegyzőkönyvük volt, de ezek a jegyzőkönyvek a már említett Segédek Lajstromával együtt elvesztek, a segédeket nyilvántartó könyveket csak 1889-től tanulmányozhatjuk. A legényeket szigorú fegyelemre kényszerítették, akárcsak az inasokat. A viselkedési szabályok megsértését, akárcsak a céhekben, közösségi ügyként kezelte a társulat és gyűlésein intézkedett a kihágást elkövetők fölött. A segédek rendetlen életmódjáról folyamatosan olvashatunk a jegyzőkönyvekben, amint arról is, hogy milyen intézkedésekkel próbálták féken tartani a kihágókat. „Elnök a gyűlés figyelmébe ajánlja iparos segédek úgyannyira 14 Ugyanaz a Szabó Lajos tímársegéd, aki a börtönszobát összerongálta. 15 ITJK 1873. 173
