Siklódi Csilla szerk.: Tradicionális sportok, népi játékok (A Sportmúzeum Kincsei 2. Budapest, 1996)

Oszét fiújátékok (Szabó István)

következtében a bőrköteg annyira átmelegedett, hogy teljesen használhatatlanná vált, máskor pedig a súlyos csapásoktól maga a tölgyfa tuskó tört össze. A vadászat, mint ősfoglalkozás a "

Kürm ars" ("vak medve") nevű játék formájában maradt fenn. A "vak medve" egykor a felnőtt férfiak társas szórakozása volt, ma pedig gyermekekjátékként él az oszét néphagyományban. A "vak medvé"-t több fiúgyerek játssza. Közülük egyet kiválasztanak, bekötik a szemét, ő lesz a vak medve. A többi fiú egy meghatározott és előre megbeszélt területen szétoszolva ideoda mozog, kezében két fapálcával, amelyek közül az egyik sima, a másik pedig fogazott. Ezeket egymáshoz dörzsölve a fa jellegzetes hangot ad, s a medve szerepét játszó gyerek a hang irányában mozogva igyekszik valamelyik játszótársát elkapni. A játék az egykori és valós medvevadászatot idézi fel, mert a fákkal keltett hang hasonlít arra a zajra, amivel a medvevadászok a vadat az odújából előcsalogatták, kiűzték. Igen sok vadászatra utaló népi játék alakult ki, hiszen e létfenntartó foglalatosságnak az oszétek életvitelében egykor meghatározó szerepe volt. Nemcsak külön istent állítottak a vadaknak és a vadászoknak "Afszati" személyében (külön kultusza volt e védőszentnek), de az igazi vadászok egykoron még sajátos nyelvet is kialakítottak a maguk számára, amellyel a vadak közelségében egymással érintkeztek. Nem csoda hát, ha a sok megőrzött játékban a vadak szokásait, viselkedését pontosan fel tudták idézni a játék eszközeivel. A versenyelemek, az erő, az ügyesség és egyéb fizikai adottságok összevetésére legáltalánosabban egy régi oszét szokás, a "ziu" (kb.:kollektív segítség) szolgál példaként. Egy-egy falu vagy "aul" lakói oszét szokás szerint egynapos, ingyenes segítségadásra szervezkednek az özvegyek, betegek, nagy szükséget látó szomszédaik érdekében betakarításkor, szénakaszálás, házépítés, udvartakarítás idején. Ebben a segítségnyújtásban minden munkabíró ember részt vesz. Versenyszerűen végzik a vállalt munkát, úgy igyekezve, hogy a segítségnek menynyiségileg is minél több hasznát lássa a megsegített. Különösen érdekesek voltak a szénakaszálási versenyek. Oszétia hegyvidéki részein ilyenkor a kaszások felmentek a hegy tetejére és felülről lefelé haladva kaszáltak a szakadékos, veszélyes helyeken is, olyan ütemben, hogy megelőzzék, lepipálják a másikat. Ezen a vidéken a terepviszonyok miatt ez a munka nemcsak erőt, de ügyességet, bátorságot is igényelt, és, elsősorban a lefelé haladás miatt, a vállizmokat vette leginkább igénybe. A munka végeztével - miként egy-egy mai sportverseny után - a gazda egy extra méretű piroggal, a "guül"-lel jutalmazta a versengés győztesét. A győztes szerepe azonban ezzel nem ért véget, nem pihenhetett a babérjain, mert este a díj átadása után a verseny többi résztvevője még próbára tette, maradt-e ereje a nagy hajtás után (Uarziati, V. Sz. 1987. 15. Dziccoiti, J. A. 1992.). Az elmondottak a teljes értékű munkát végző felnőtt férfiak életéből, vetélkedés formájában végzett munkájukról, életvitelükről villantanak fel egy-egy képet, s jelzik, illetve sejtetik, hogy mindez az oszétek körében már régtől fogva élő