Siklódi Csilla szerk.: Sport Anno (A Sportmúzeum Kincsei 1. Budapest, 1993)

Az első olimpiák (Siklódi Csilla)

összességében sikeres volt a magyar csapat stockholmi olimpiai szereplése is. Sajnos a biztató kezdet után csak hosszú, kényszerű szünet után 12 év múlva térhettek vissza sportolóink az ötkarikás játékok küzdőterére. Az első világháború miatt elmaradtak a Berlinbe tervezett 1916-os játékok és szertefoszlottak a budapesti olimpia rendezésének reményei is, noha a NOB 1914-ben Budapestnek ítélte a következőt. Ehelyett 1920-ban Belgiumban tartották meg az ún. ,,csonka olimpiát", mert a NOB döntése alapján a háborúban vesztes országok és Szovjet-Oroszország nem küldhették Antwerpenbe sportolóikat. A helyzet visszásságát jelzi, hogy pont ekkor lengett először a versenyek alatt hivatalos jelképként az öt földrészt szimbolizáló, összefonódó ötkarika, miközben kizárással sújtották az előbb felsorolt országokat. A háború után újjászervezett sportmozgalom kezdte kinevelni az új bajnokokat, bajnokjelölteket, akik számára az 1924-es párizsi olimpián való részvétel jelentette a nagy nemzetközi megméretést. Fiatal úszóink még nem tudták veszélyeztetni az amerikaiakat — igaz, egyetlen európai úszónak sem sikerült ez a bravúr. A vízilabdázókat annyira kimerítette első mérkőzésük, a többszörös olimpiai bajnok brit csapat hosszabbítás utáni legyőzése, hogy csak az 5. helyet szerezték meg. Aranyérmet most is a vívóktól várt a közönség, és nem is hiába. Igaz, hogy a kardcsapat a döntőben 8:8 eredményt ért el az olaszokkal, de rosszabb találatarány miatt a második helyre szorultak vissza. A magyarok becsületét Posta Sándor mentette meg, aki egyéniben a dobogó legtetejére állhatott, de kipróbálhatta a többi lépcsőfokot is. A kardcsapatban ezüst, a tőrcsapat tagjaként pedig bronzérmet is nyert. A másik magyar aranyat ismét egy lövő, Halasy Gyula érdemelte ki 98 találatos nagyszerű eredményével. A párizsi olimpiáról végeredményben elmondható, hogy a versenyek megszervezése, lebonyolítása jól sikerült, a szervezők azonban szinte egyáltalán nem foglalkoztak a versenyzők elhelyezésével, és a tájékoztatással is voltak problémák. Az amsterdami, 1928-as olimpiára vérmes reményekkel indult a magyar csapat, sportolóink úgy érezték, ki kell köszörülniük a párizsi csorbát. A magyar himnusz Amsterdamban először mégsem sportoló tiszteletére hangzott el, egy köpcös, szemüveges reálgimnáziumi tanár vehette át elsőként az aranyérmet. Mező Ferenc a művészeti versenyeken az epika kategóriában lett első „Az olimpiai játékok története" című munkájával, amelyet azután több magyar kiadáson túl számos nyelvre is lefordítottak.