Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
III. IRMA, TE ÉDES
mit is elvenni, levenni és ez irányban egyáltalán nem is érdemes a mesterhez fordulni, ezzel nagyon is tisztában voltunk. Egyelőre bevallani sem mertük, mert nagy trehányságra vallana, ha elszórtunk volna egy fontos alkatrészt, ami nélkül a szivattyú nem működhet. Hol lehet a tányérszelep? Töprengtünk és újra meg újra átkutattunk mindent, bár a helyi dolgozók sanda pillantásaiból, elfojtott kuncogásaiból, várakozásteljes kaján tekintetéből már bizonyosra vettük, hogy egy óvatlan pillanatban eldugták, elrejtették azt a szelepet. Mit tegyünk, mit kellene tennünk, ezen töprengtünk elkeseredve, amikor megjött a segítség. A domb aljában megpillantottuk Gubicza főmestert (főfúrómestert) a nagy vadászt, kerékpáron. Mellette loholt csokoládébarna, szép német vizslája, mely mindig vele volt. Egyikünk elkéredzkedett, hogy lemehessen a raktárba egy kis káliszappanért, hogy tisztességesen kimosakodjunk. Gúnyosan engedélyezte a főnök, annak biztos tudatában, hogy úgyis hiába csinosítják ki magukat a praxik, hiába „vakarják ki magukat a koszból" úgysem mehetnek a búcsúba, mert nem működik mindkét szivattyú. Lenn a telepen azután találkoztam Gubicza főmesterrel, akivel korábban már vadásztunk együtt és jó viszonyban voltunk. Elpanaszoltam neki helyzetünket. — Ne búsuljanak! — mondta. Bementünk a raktárba, ő kivett a nevére egy tányérszelepet, amilyen a mi szivattyúnkba illett, és én boldogan búcsúztam el tőle. A tányérnyi szelepet betettem a tarisznyába és jókedvűen öleltem magamhoz a káliszappanos dobozt, fütyürészve ballagtam fel az Irma kempre. Ott azután a berendezésnél nagy mosdást csaptunk. Lekentük magunkat a jól habzó, mindent leoldó szappankenőccsel és fecskendővel egymást alaposan lemostuk. Egy óvatlan pillanatban a nagy hancúrozás közben becsempésztük helyére a szelepet. — Minek örülnek annyira és maga miért csavarozza fel a „deklit", ha nincs még rendben a szivattyú? — kérdezte a mester. — Hát minek szomorkodjunk, ha már így alakult a helyzet és hogy több dolog el ne vesszen, addig is visszatesszük a fedőt. Természetesen itt maradunk és tovább kutatunk az elveszett alkatrész után. — No azért! — mormogta a mester és leballagott a kazánokhoz. Néhány perc alatt készen voltunk a hatalmas anyacsavarok meghúzásával, amit egy nagy kulccsal végeztünk, melynek végét egy csődarabbal meghosszabbítottunk, hogy erőteljesebben rá tudjuk szorítani a fedelet a „házra". Nagy nyomást kell annak ott elviselnie és nem szabad szivárgásnak lenni sehol. Hamarosan civil ruhában, vászonnadrágban, ingben, szandálban lementünk a kazánokhoz a mesterhez jelenteni, hogy készen vagyunk. Ő napbarnítottan, fehér habos ingben ült a fűtő bódéjában és éppen szalonnát, kenyeret, zöldpaprikát uzsonnázott. Előtte egy gyűrött agyonolvasott sportújság, annak rovatait böngészte. — No mi van legények? — fordult felénk. — Jelentjük, hogy mindkét szivattyú működik — mondtuk kórusban. — Micsodaaa? Az nem lehet — így ő. — De bizony úgy van — erősítettük vidáman. — No azt majd azért megnézzük — mondta a mester és pofacsontján megfeszült a barna bőr. Lassan kérődzve rágta az utolsó falatot, nézte az újságot, de
