Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)
III. IRMA, TE ÉDES
látszott rajta, hogy gondolatai egészen máshol járnak. Összehajtogatta az újságot, betette a maradék szalonnát, kenyeret az alumínium ételtartóba, lezárta a fedelét, megtörölte és bekattintotta szarvasagancsnyelű szalonnázó bicskáját, felállt, lesöpörte öléből a kenyérmorzsákat és vészjóslóan komoly arccal megszólalt: — Akkor mehetünk, de most mondom előre, ha becsaptak az „urak",akkor nagy gond lesz! Mi azonban tudtuk, amit tudtunk! Szótlanul ballagott előre a mester. Az iszapos elébe sietett. — Mester! Ezek visszatették a deklit anélkül, hogy a szelep benne lenne! — újságolta. — Indítson! — szólt várakozó, kárörvendő arccal a mester. Az iszapos lassan kezdte forgatni a gőzvezeték tolójának kerekét, óvatosan nyitott. Sistergés, fújás, majd a dugattyúk lassan megindultak és egyenletes dohogással végezték munkájukat. A szívócső ütemesen remegett, a nyomócső ütemesen lüktetett és szabaddá tett végéből vastag sugárból ömlött vissza az öblítőfolyadék, a sűrű iszap a gödörbe. A mester nem akart hinni a szemének! Megdörzsölte, majd odarohant a tartalék alkatrészeket tartalmazó deszkatablóhoz. A tányérszelepek mind a négyen ott sorakoztak rendben, ahogy illik. A mester megtapogatta valamennyit. Valódi volt mind. Most a mi arcunk sugárzott diadalmasan. A mester nem szólt egy szót sem, hanem csendben kimérten visszament a szivattyúkhoz. Hosszan nézte, aztán intett az iszaposnak: „Állítsa le!" Az gyorsan eltekerte a tolókereket, a szerkezet szusszanva leállt. Csend lett, csak a mindig egy kicsit áteresztő tömszelencén át sistergett egy kis gőz. A mester most ezt a kis gőzzászlót nézte mereven. A munkások várakozásteljes arccal körénk gyűltek. Úgy festettünk világos nyári nadrágunkban, tiszta ingben, szandálban közöttük, mint valami kirándulók, akik megszemlélik ezt a monstrumot. A többiek olajos, iszapos overállban, gumicsizmában, bakancsban,' bőrcsizmában, micisapkával, svájcisapkával a fejükön, mert akkor még nem volt kötelező a védősisak, a kobak viselése. Egyikükön, egy izmos zalai parasztgyereken, fekete viseltes kalap, lefelé konyított karimával, olyan volt mint Ludas Matyi vagy Rumceisz a mai rajzfilmeken. A mester hozzánk fordult: — És az iszappuska? Az be van kötve? Az működik? Az iszappuska egy csuklósan rögzített csőfecskendő, amelyből kitóduló nagynyomású öblítőfolyadékkal szokás a besürűsödött iszapot összekeverni, az iszapgödör falán lerakódott iszaplepényt letisztítani. — Igen, működik — feleltük. — Te — mutatott a kajla kalaposra — próbáld ki! Az odaugrott szolgálatkészen az iszappuskához én meg kinyitottam az arra vezető cső tolóját mérgesen, hirtelen és teljesen. A hirtelen kizúduló nagy tömegű iszap sivító sugárban tört elő a „puska" végén. A legény képtelen volt megtartani, bármennnyire is kapaszkodott bele. Általában két ember szokta ezt a műveletet végezni. Egy iszapszivattyú löketre az iszappuska hirtelen elfordult 180 fokot és a belekapaszkodó legény széles ívben beesett az iszapgödör iszapjába. Az iszappuska magasra tartva orrát, ostorvégszerű mozgást végezve mindenfelé szórta hatal-