Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

III. IRMA, TE ÉDES

minél több vendéget behívni a hajlékába és szívesen kínálták, etették és főleg itatták azokat is, akiket akkor láttak először. Megsértődtek, ha valaki visszautasította az invitációt. Sok időbe is tellett, míg az ember végig tudott menni (dülöngélni) a hegyen és a mulatság rendszerint egy hajlékban ért véget (kit, hol ért az álom), és ott jól kialudta az ember magát. Másnap azután szintén ünnep lévén folytatódott a dolog. . . Kutyaharapást szőrével kell gyógyítani — mondták a helybéliek, ami azt jelentette, hogy ittunk tovább másnap. Nos, egy ilyen búcsú volt a láthatáron és mi nagyon szerettünk volna oda menni. Juhos mester el is engedett minket, azzal a feltétellel, hogy szétszedjük, kitakarítjuk a hatalmas iszapszivattyúkat. Akkoriban ezek gőzzel hajtott alkalmatosságok voltak. Egyik oldaluk, mint egy kis mozdony a gőzhengerrel, tolatytyúval, a másik oldalon a munkarész a légüsttel, munkahengerekkel, dugattyúkkal és a hatalmas gumibetétes tányérszelepekkel. Mikor reggel a parancsot megkaptuk már gyanút fogtunk. Nem kétperces munka ez és a délután oly hamar itt van. Először ki kell kapcsolni a gőzt, megvárni míg lehűl a gőzoldal, addig szétszerelni az iszapoldalt, a munkarészt kitisztítani nagy nyomású vízzel, drótkefével, ronggyal. Vízkövet lekaparni, tömítéseket kicserélni, hőálló zsírral lekezelni stb., stb. Két ilyen monstrum volt és mi ketten voltunk. Már két éve együtt gyakornokoskodtunk nyaranta, nagyon összeszoktunk, ismertük egymás gondolatát és szemvillanásokból is értettünk. Megfogadtuk, hogy azért is elkészülünk, azért is eljutunk a búcsúba. Megszerveztük a munkát és dolgoztunk keményen, szakadt rólunk a víz. A hatalmas csavarok nehezen oldódtak, a tömítések be voltak égve, de végül is minden sikerült és kitisztítottuk a hatalmas hengereket, szelepfészkeket, a szívórészt, a nyomórészt, és még csak délután 2 óra felé járt az idő. A nap kegyetlenül sütött, de már reménykedtünk, hogy készen leszünk. Koszosak, iszaposak, olajosak, kenőzsírosak voltunk és a sós, csípős izzadság minduntalan a szemünkbe folyt. A többiek is hasonló munkát végeztek, karbantartás folyt mindenfelé, de persze ez volt a legpiszkosabb munka. Néha kaptunk egy-egy sanda oldalpillantást, hát hogyan haladnak a praxik a munkájukkal? Mi pedig már szépen akkurátusan raktuk össze a szivattyúkat. Már sokkal könnyebb és gusztusosabb volt a tiszta, leápolt alkatrészekkel dolgozni. Ment is minden, mint a karikacsapás, szépen illeszkedtek helyükre az egyes elemek, csakhogy az egyik szivattyú egyik tányérszelepét nem találtuk. Mindenütt kerestük, tűvé tettük érte a környéket, megnéztük az iszapgödröt, a vödröket, tartályokat. Nincs sehol! Azt tudtuk, hogy valahol valami „csinógir lesz, de azt álmodni sem mertük, hogy eldugták előlünk. Márpedig az engedély úgy szólt, hogy a „szivattyúknak, működniök kelT, akkor elmehetünk a búcsúba, ha ezt jelenteni tudjuk. De nem tudjuk jelenteni, mert csak az egyik működik a másik nem, mivel nincs meg egy tányérszelep, se égen, se földön. Igaz ott a tartalék, a „rezerva"! Nagy deszkatáblákon hatalmas szögekre akasztva a kalapácsok, kulcsok, dugattyúk és tányérszelepek stb. vannak felerősítve úgy, hogy az alkatrészek sziluettje vörös festékkel, míniummal ki van pingálva. így meg lehet ismerni, hogy mi hová való, hová kell visszatenni használat után a szerszámokat. Igen ám! De innen csak a mester engedélyével lehet valais 9