Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

Vasárnap délutánonként rendszerint régi katonakori cimborája jött el hozzá kártyázni. Ultit játszottak ketten. Én ezekben a játékokban soha nem vettem részt. De nem is hívtak. Ez valahogy az ő kettőjük szórakozása volt. Nagyokat nevettek, játék közben beszélgettek, ha valamelyiknek jó lapjárása volt, dölyfösen csapkodta a zsíros, kopott kártyákat a gyalulatlan kecskelábú asztal lapjára. Ők egymással szemben, lócán ültek, az asztalon a dohányzó készségek, egy üveg bor, két pohár. Igen jól meg voltak egymással évődve, kártyázva, anekdotázva. 10 filléres tételekben játszottak. Ezen a fülledt estébe hajló délutánon is látom a gangról, ahol olvastam, hogy szaporán csattog a kártya odaát, néha nagyokat hujjantanak, évődnek igaz barátsággal. Egyszer csak megjelenik egy ember, kötélen egy tarka tehenet vezetve. Hozta a bikához. Kikötötte a tehénkét a kapuhoz, odalép a kártyázókhoz. Azok egy ideig ügyet sem vetnek rá. Úgy tesznek, mintha ott sem lenne. A jövevény sem zavarog, nem szól egy szót sem, nézi a lapjárást. Egyszer csak Sándor bemondja: „40-100 ulti"! Aztán leborítja lapjait és felnéz. — Jó estét! — mondja. — Nocsak? — Hát — böki meg kalapját a vendég — elhoztam volna a Rózsit a bikához, mert hát most van itt az ideje. — De hát most? Vasárnap este? És nem is szólt maga erről nekem? — zsörtölődik Sanyi bácsi. — Most van csak időm rája — replikázik a jövevény szerényen — tudja, beteg az asszony, a gyerek meg odavan az öregeknek segíteni a hegyen, nem tudtam szólni időben. De már annyira rajta van, hogy útközben már kétszer rám akart ugrani, meg aztán most biztos borjút fog, az pedig kell a beadáshoz, meg a tej is kell, az meg borjú nélkül nincsen, érti-e már? — Értem, értem én — dohogja az öreg bikagondozó — de hát ma vasárnap van, nem is tudom bejelenteni. A tehénke panaszosat bődül a kapu előtt, bömbölő hang rá a válasz a bikaistállóból. — Hallja?! No, eressze már rá az egyiket, aztán megyek is már, mert nekem is van még dogom — sürgeti a tehenes. Sanyi bácsi kiveszi mellényzsebéből a nagy nikkelórát, tizennyolc óra harminc — mondja, azután akkuráttusan visszateszi. — No nem bánom, hozza be a tehenet, állítsa be a karámba! Bevonszolja a tulajdonos a félénk, kistermetű, soványka tehenet. Lapos a horpasza, kicsi, apadt tőgye van, erősen iksz lábú, nehezen megy, ahogy betuszkolja a gazda az eperfa alatti karámba. Sanyi bácsi szakértően nézi, aztán fitymálva megszólal: — No, majd akkor az öregebbet, a Bandit hozom ki, mert az kíméletesebb, az kell ennek a hitvány kis tehénnek. Bemegy az istállóba, de még visszaszól: — Aztán tartsa kend a fejét rendesen, te is segíthetsz neki — így a cimborához —, hamarabb megvagyunk vele. Kijön az istállóból egy zománcos vödörrel, hipermangános, langyos vízzel lemossa a tehén hátulját.