Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

II. PRAXIK AZ OLAJMEZŐN

KAGYLÓK, CSIGÁK, EGYEBEK Akárhogy is van, még a olajgeológusnak is az a legnagyobb öröme, ha valami olyat talál, olyan dolgot ismer fel, amit előtte még soha senki. Egy új kőzetféleség vagy egy új ősmaradvány fajta, közzététel után, mindjárt tekintélyt ad az embernek. Érdeklődni kezdenek olyan neves szaktudósok, akik addig azt sem tudták, hogy a szerző a világon van. Megjelenik a cikk magyar és idegen nyelven az új species leírásával, fényképeivel. Nemcsak a publikációk száma nő ezzel, hanem az idézettség, ami fontos tudománymetriai tényező, és terebélyesedik a kapcsolatrendszer is. Minden fiatal arról ábrándozik — e szakmában —, hogy a nevét lássa egy szépen adjusztált, merített papírra nyomtatott folyóiratban közölt cikk szerzőjeként, lehetőleg magyarul, angolul, németül, oroszul. így hát minden fiatal geológus, akár rétegtanos lesz az elkövetkező időkben, akár nem, szenvedéllyel gyűjti az ősmaradványokat, a kagylókat, csigákat, nyövénylenyomatokat, ammonitákat, halakat, rákokat, csontokat — egyszóval mindent! Ezt már az egyetemi hallgatók szakmai kirándulásain beléjük oltották a professzorok, amikor egy-egy nagy kőfejtő előterében elmagyarázták, milyen érdekes ásványok vagy ősmaradványok kerültek leírásra és publikálásra innen a jó szemű elődök tollából, mely körülmény nemzetközi hírnevet hozott a szerzőknek. A szerzőknek, akik már régen porladnak abban az anyaföldben, melynek fáradhatatlan kutatói voltak. Ezek után rendszerint rászabadították a diáksereget a kőfejtőre. Csattogtak a geológuskalapácsok, előkerültek a kézinagyítók, mindenki találni akart valamit, valami újat. A bátrabbak nyaktörő mutatványokkal mászták meg a sziklafalakat, az okosabbak a természet által már kipreparált kőzetdarabokat vizsgálgatták szorgosan. Nagy-nagy öröm volt ilyenkor valamit találni és azzal odarohanni az árnyékban üldögélő profhoz, megmutatni neki az értékes zsákmányt. És nagy volt a csalódás, amikor az mosolyogva, néhány sokkal szebb példányt húzott elő zsebéből, pontos latin definíciójukat is mormolva. Szinte észre sem lehetett venni, mikor szedte össze. Rá kell nevelni a szemet, sok gyakorlattal, hogy azt lássa meg amire szükségünk van — szokta volt mondani a szeretett, öreg professzor. Persze az olajgeológusoknak nem állt rendelkezésükre olyan terített asztal, mint egy kőfejtő, nekik a véső által felaprított furadékmintából kellett kimosni és mikroszkóp alatt meghatározni a sok-sok millió éve élt mikroszervezetek mész-, vagy kovavázait. Nagyobb maradványhoz csak a ritka magfúrások alkalmával juthattak, ha elég szerencséjük volt ahhoz, hogy a fúró olyan helyről szakítsa fel a magot, ahol az átlagnál gyakoribbak a kagyló- vagy csigamaradványok, lenyomatok, kőbelek, növényi levél- és szárlenyomatok. Felüdülésképpen, no meg tudományos ambícióktól hajtva, a fiatal geotudósok a fúrás környékének tanulmányozásába kezdtek. Bárhová kerültek, szinte tör-