Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

— hivatalból is — jó néhányszor. Nem inni, visszautasítani az italt, az nagy bűnnek számított. A duhaj kivagyiság, a ,,mit bírok én", „leiszlak az asztal alá" vagy „nem csak téged, de az egész társaságot" — ez dívott. No és a névnapok, a barátoké is, a munkatársaké is, meg a saját is, mind-mind ok volt az ivásra. Nem az egy kupica, egy pohár elfogyasztására, hanem az igazi piálásra. „Igyunk, hogy pirosodjunk!" — mondta a rex bibendi, a tamada az ivászat vezetője, és inni kellett. Tréfásan jegyezte meg az egyik már megműtött kolléga: „Fiúk! Nekem csak negyed gyomrom van már! De az okos doktorok azt a háromnegyed részt vágták ki, amibe a tökfőzelék, kelkáposzta meg egyéb zöldségek, no meg a tej való! Azt, ahová a pia fér, azt bennhagyták!" Többen, ilyen vígan itták — szinte — halálra magukat. A munkájukat példamutató pontossággal, becsületességgel végző emberek saját egészségüket, családi békéjüket nem kímélve éltek, közülük többen az 50. évet nem érték el. Hallatlan terhelésnek tették ki ezek az emberek a szervezetüket. Minden nap az ital, későig munka után, azután pedig reggel korán, elsőnek ott voltak a munkahelyen és keményen dolgoztak. „Aki éjjel legény, az legyen a talpán legény nappal is, a munkában!" — volt a jelszó. Nagyon sok értékes ember ment el így idő előtt. És a család? Hát lassan beletörődtek. Mert mentek ezek az emberek, ezek a mérnökök, geológusok, geofizikusok, főfúrómesterek, fúrómesterek, főművezetők, művezetők éjjel-nappal. A napok egybefolytak náluk. Sokszor kinn éjszakáztak a berendezéseknél, mentéskor, kitöréskor, veszélyhelyzetben vagy egyszerűen érdekes műveletek esetén. Még azok is, akik nem voltak szolgálatban. Rengeteg tapasztalat gyűlt így össze, nagy tudás- és élményanyaggal rendelkeztek ezek a megszállottak. Néhány félórát el-elbóbiskoltak a fúrómesteri bódéban, a motorok között vagy a cementraktárban. Régen, télen, a gőzös berendezések kazánjai körül jó meleg volt, zöldellt a fű, ez is kedvelt pihenőhely volt ilyenkor. Sokat lehetett itt is tanulni, tapasztalni az öregebb mesterektől, főmesterektől. Bepillantást nyerhettem az egykori oktatási módszerekbe, a vasfegyelem és vakfegyelem kialakulásába. Beszédjük nyomán megelevenedett a múlt, a magyar olajkutatások, olajbányászat hőskora, amikor a vadciklámenes zalai bükkösökben nem volt köves út és a gyerekeknek reggel iskolába menet előtt egy bögre noha (nova) bort adtak és egy karaj kenyeret. Amikor sokat kerestek a maortosok, az órabérük több volt, mint a napszám másutt. A tanulatlan munkásokat, a „sötét Zala" fiait azonban mégis lenyűgözte, rabul ejtette az akkori legmodernebbnek számító kutató-fúró technika a tengerentúlról. Jól és gyorsan elsajátították a bonyolult fúróberendezések, hernyótalpasok, tankállomások, szivattyúk kezelését. Olyannyira, hogy később ezek az emberek váltak a jövő generációk tanítóivá, oktatóivá, s nem egyet közülük számos legenda övez. De fordultak elő a fegyelemből fakadóan mulatságos történetek is. Már az 50-es években jártunk, és a bázakerettyei Budafai Kőolajtermelő Vállalat egyik felelős vezetője voltam, amikor a főmérnök és a termelési osztályvezető felkerestek és panaszkodtak, hogy megváltozott az olaj minősége, azaz a benne lévő tisztátalanság és ezért az elszámolással gondok vannak. Abban az időben az Olajtermelő Vállalat a megtermelt és a főgyűjtőben tárolt olajat leellenőrizte, megvizsgálta,