Vidos Dénes: Zalai olajos történetek (Zalaegerszeg, 1990)

I. HOGYAN KERÜLTEM AZ OLAJIPARBA, ZALÁBA?

— Nézze Veres elvtárs, én tudom, hogy maguk magas beosztású, állami tisztviselők azt szeretik, ha az ember szerény, tele van öntudattal, meg kommunista erkölccsel és olyan, mint a bibliai kafarneumi százados; ha mondják menj — megy, ha mondják jöjj — jön. Felszólal vonalasán a gyűléseken, önkritikát gyakorol, zakatol, csasztuskát ír és faliújságot csinál, mert azt mindenki utálja. Nekem nem mindegy, hogy hol vagyok. Jártam ott ahol lőnek, sok halottja van a családomnak a háború terméseként és mindent pénzért lehet kapni, persze egyeseknek van járandósági is, kocsiban, lakásban, magazinban, még tán barátnőben kifejezve is. Azt hittem dühös lesz, de nevetett. — Nem is azért kérettem ide, mert olyan típusúnak gondoltam. Pontosan az a határozottság tetszett, ahogyan fellépett, meg az ahogy látszott, hogy szeretik a munkások. Ilyen ember kell nekünk. No csapjon bele a tenyerembe! — Hát legyen! Mi bajom eshet? — kezetfogtunk. Ő kikísért a titkárságra és úgy mutatott be a titkárnőjének, mint egy új munkatársat valahol az olajiparban. Nem sejtette még, hogy ő is odakerül hamarosan. A három konyaktól kissé feloldva, gyalog indultam el. Mit csináljak a nap hátralévő részében? És akkor belémhasított Fischer úr intelme: „Biztosítsa magát, mert ezek ravaszak!". Elsétáltam a Múzeum körútra az Alma Materhez. Szerencsém volt, Vadász professzor még benn volt a tanszéken. Rendszerint ugyanis korán jött, délután pedig az akadémiára ment, azután haza, dolgozni, örömmel fogadott. Szerettük egymást, jó diákja voltam, demonstrátor, gyakornok, majd tanársegéd voltam nála. — Mi újság — kérdezte. — Baj van? — Még nincs — válaszoltam és elmeséltem a kalandomat a miniszterhelyettessel. — De hát akkor lemégy vidékre — így az öreg. — Igen de ha valami mégis közbejönne visszajöhetnék-e a tanszékre? A Földtaniba tudom nem, mert most általános tendencia, hogy onnan a fiatal geológusokat kiteszik az iparba, bányákhoz, vállalatokhoz, üzemekhez. — Hát jó — mondta mutatóujját szokásához híven az orrához illesztve — itt mindig van helyed, de én nem tudok ám annyit fizetni, mint az olajbárók! — Köszönöm szépen. Nekem ez elég volt. Még elbeszélgettünk a geológiai dolgokról, azután szívélyesen búcsút vettünk egymástól. Hazafelé a Múzeum Kávéházban megittam egy feketét és vidáman ballagtam haza a régi hallgatói útvonalamon, szüleimhez. — Rettenetes éhes vagyok — nyitottam be. Anyám rögtön hozta az ennivalót. Nekiestem, két kanál leves között informáltam őseimet, hogy október 1-től az olajipar dolgozója vagyok. Apám, a tőle megszokott bölcsességgel vette tudomásul: „Te tudod . . .", anyám, az örök aggódó: „Jó lesz az neked?" Ebéd után még kicsit beszélgettünk, azután nagyot aludtam a megszokott régi helyemen, a régi bútorok között. így lettem olajos, és erre 35 év távlatából is tisztán emlékezem. Összegzésül elmondhatom: nem bántam meg.