Placskó József: Volt egyszer egy Orenburg (MOIM Közleményei 24; Zalaegerszeg, 2005)

FELVONULÁS, KEZDÉS

Megkezdődött egy több mint három hónapig tartó huzavona. Budapestről a legszigorúbb felelősségre vonással fenyegettek, ha önhatalmúlag intézkedem és a tiltás ellenére átvesszük az érkező szállítmányokat. Józan paraszti ésszel átgondolva a helyzetet, meggyőződéssel állítottam, hogy a berendezéseket csak mi vehetjük át. Próbálkozásaim, kísérleteim, melyek a különböző hazai szervek, minisztériumok felé irányultak, kudarcba fulladtak. Telefonon, telexen kifejtett érveléseimet elutasították, vagy válasz nélkül hagyták. A helyzet kezdett komolyra fordulni. A gázturbinák alapjainak betonozásához mindent előkészítettünk, a bebetonozandó tőcsavarok azonban a vasúti raktárban feküdtek, nem tudtuk azokat átvenni. A gépalapok készítését fel kellett függeszteni. Amikor minden erőnkkel a felvonultatott munkaerő maximális kihasználására törekedtünk, amikor versenyt futottunk az idővel - hisz a határidők szorítottak bennünket - bürokratikus magatartásnak, sőt tudatos akadályoztatásnak tartottuk a hazai vezetők álláspontját. Egy áprilisi vasárnap délutáni merengés és tehetetlen mérgelődés után hétfőn reggel öt órakor kocsiba ültem és irány Budapest. Mint mindig, vezetés közben a felerősített rádióból eredő zenei aláfestés mellett terveltem ki, hogy hol, milyen szervnél kit fogok felkeresni, kinek az íróasztalára fogok rácsapni, hogy elérjem célomat és megkapjam az engedélyt a tőcsavarok átvételéhez. A Volgámon töltöttem ki mérgemet. A közel 700 km-es távon - a folyamatosan nagy sebesség miatt - Pestre érkezve autóm a Petőfi hídon felmondta a szolgálatot. Kiégett a hengerfejtömítés. Taxival mentem tovább és közben hálálkodtam, hogy nem korábban elégelte meg a Volga a nagy hajszát. Budapesten két napig jártam a különböző szervek irodáit (külkereskedelmi vállalat, Nehézipari Minisztérium, Külkereskedelmi Minisztérium). Titkárnőknek bókoltam, csakhogy mielőbbi bejuthassak az „illető"-höz. Végül a pártközpontban kötöttem ki. Be kellett látnom, hogy túlzottan is naiv voltam. Sehol sem fogadták el érveléseimet akár udvarias, akár emelt hangon adtam elő indokaimat. Úgy éreztem, hogy az orenburgi gázvezeték csak a kint dolgozóknak volt fontos, a hazai háttér közönyösen utasította el magától az ügyet. Dolgavégezetlenül indultam vissza az időközben megjavított Volgával, most már jobban kímélve a szovjet útviszonyok mellett nagyon is hűséges, jószá-