Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2003/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2003)

Szemle - Vaslogika és régészet. Gere László: Késő középkori és kora újkori fémleletek az ozorai várkastélyból (Fülöp András)

Ozora, vár a főbejárat felől. 2001. Fotó: Máté Zsuzsa annyit jegyeznénk meg, hogy a 9. és 10. típus jellegzetes lemezpatkói valószínűleg nem önálló kronológiai csoportot alkotnak, hanem az ún. teletalpú patához készültek, azaz kialakításuknak anatómiai okai voltak. A lószerszámok után a szekerekhez tartozó alkatrészek tárgyalása következik. Tudnivaló, hogy a kocsivasalás valami hasonló szerepet tölt be a középkori vasleletanyagban, mint a „kultikus tárgy" az őskori régészetben: ha nem tudjuk pontosan, mit is tartunk a kezünkben, ekként azonosítjuk. Ezúttal azonban nincsen mellébeszélés, hiszen a szerző az egyes vasalatok azonosítását és a szekéren való helyét a néprajz eredményeinek felhasználásával egyértelműen tisztázza. Érdekesség, hogy a mezőgazdasági eszközök tekintetében az ozorai vár anyaga menynyire egyoldalú. A földművelő szerszámokat szinte csak kaszák, sarlók, kapák képviselik, azaz mindazok az eszközök, melyeket a vár személyzete a környezet rendbetételéhez (kaszálás, gyomirtás) nap mint nap maga is használt. A kapákat valószínűleg kisebb földmunkáknál, terepegyengetésnél is alkalmazták, ezért is kerülhettek elő planírrétegekből, gödrök betöltéséből. S ha az előbb azt mondtuk, hogy a néprajzi anyag időnként milyen nagy segítséget nyújthat a régészetben, a kapák esetében épp az ellenkezőjét kell megállapítanunk: amíg a néprajzosok nem tudnak megegyezni formai csoportosításukról, addig a töredékes tárgyakkal dolgozó régészek sem tudnak előrébb lépni. A következő fejezetekben a különféle mesterek, a kovács, a kőfaragó szerszámai, vagy a famegmunkálás, varrás eszközei kerülnek bemutatásra. Ezek csoportosításához természetesen jól kell ismerni az adott szakmák jellemző munkafolyamatait is, melyekből a könyvben szintén ízelítőt kapunk. Biztosan nem véletlen, hogy a szerző a kézműves szerszámok után szerepelteti az orvosi eszközöket. így ugyanis meggyőződhetünk róla, milyen kevés választja el a sebészkést a stukkóformázó késtől, az érvágót a pásztorok készítette bicskától, sőt az a benyomásunk támad, hogy kellő szakértelemmel (vagy bátorsággal) rendelkező személy bármelyikkel képes volt műteni. A könyv talán legérdekesebb fejezete az Ozorai Pipo korából származó csillár rekonstrukcióját és a különböző korú asztali gyertyatartókat mutatja be. A szerző már korábban, önálló tanulmányban közzétette az e témában végzett kutatásait (Műemlékvédelmi Szemle 1998/1.). Ezt most némileg átdolgozva olvashatjuk, így pl. az ozorai leleteket öszszeveti néhány Bártfán található gótikus és reneszánsz csillárral, amelyek keltezésével kapcsolatban új szempontokat is fölvet. Az ozorai világítóeszközök rekonstrukciójához azonban nemcsak az analógiák és az egykorú ábrázolások nyújtottak segítséget, hanem