Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

SZEMLE - A Livraisons d’historie de l’architecture című új francia építészettörténeti folyóirat (1-3/2001) (Granasztói Olga)

menetelű, másrészt a kandalló el fog ütni a szalon teljes egészében 19. századi díszítésétől. Túl messzire ment az építész akkor is, amikor a második programtörvénynek megfelelően, a XIII. Lajos terem egységessé tétele céljából azt javasolta, hogy a Gabriel által a 18. században vágott ajtónyílásokat a korszak szellemének jobban megfelelő nyílásokkal helyettesítsék. A francia múzeumok igazgatóságának képviselője, Hubert Landais kétségbe vonta ennek a döntésnek a helyességét hangsúlyozva, hogy „a korszakok egymásra rakodása egyik jellegzetessége a fontainebleau-i kastélynak." A feszültség különösen akkor fokozódott, amikor a Szentháromság kápolna restaurálására került sor. A mennyezeti freskók letisztítása után a minisztérium két helyreállítási elképzelés között ingadozott. Abban mindenki egyetértett, hogy vissza kell állítani azt a stukkódíszt, amit X. Károly faburkolattal helyettesíttetett. Ezután azonban már eltértek a vélemények. Rogatien de Cidrac a 17. századi állapothoz akart visszatérni, mégpedig egy metszet alapján, amely II. Károly spanyol király és Marie-Louise d'Orléans esküvőjét ábrázolta. A múzeum szakemberei elvetették ezt az interpretációt, és a XV. Lajos korabeli díszítéshez való visszatérést szorgalmazták, amely alaposabb dokumentációval rendelkezett, ráadásul könnyebben kivitelezhetőnek is tűnt. A kápolna egyik boltszakaszán elvégzett próba bebizonyította a XIII. Lajos korabeli állapothoz való visszatérés nehézségét. A vita tehát a művészettörténészek javára dőlt el. A tiszta és egységes stílusra való törekvés, amely a fontainbleau-i belsők kialakításátjellemezte, nem kímélte a többi műemléket sem. Majd minden építészi költségvetésben „rögeszmésen" tér vissza az eredeti járószint helyreállításának terve. Ott van például a versailles-i kastély márványudvarának felemelése, amivel az eredeti szint elérésre törekedtek. Ugyanakkor a Louvre négyszögletű udvarának talajszintjét tíz-húsz centivel csökkentették, hogy megközelítsék a Pierre Lescot tervezte egykori elképzelést. Még látványosabb volt talán az árkok kiásása, ami hozzájárult ahhoz, hogy az építészeti remekműveket mintegy kiemeljék a város testéből. Jean Trouvelot építész vezetésével zajlottak a Louvre árkainak rekonstrukciós munkálatai, amelyek 1963-ban kezdődtek, de nem régészek felügyelete mellett, hanem a katonaság bevonásával. A kiemelt földet egészen a Szajna partjáig hordták el egy mozgójárdán. A járda útvonalához a metró építésekor elkészült járatot használták. A törmeléket láncba szervezett uszályok segítségével sikerült elszállítani. A miniszter és az építész azt állította, hogy sikerült rátalálni arra a támfalra, amely az oszlopcsarnokot még jobban kiemelte volna. A művészettörténészek szerint azonban ezek sokkal inkább a Le Vau által tervezett homlokzat alapfalai, vagyis az elérni áhított talapzat nem ott található. A restaurátorok erre kitaláltak egy új állapotot. Építettek egy hidat az árok átívelésére és kváderozással befedték a feltárt alapokat. Ezután készült egy nagy fal a sáncárok külső falaként, de a felszínre került alapokon a talajt elegyengették. Később ugyanezt az eljárást megismételték az Invalidusok erődfalával. Ezek az árkok sem bizonyultak azonban elégségesnek a köztársaság féltett kincseinek megóvásához. Az 1962-es törvény arra is lehetőséget adott a minisztériumnak, hogy speciális védőövezetet hozzanak létre a legfontosabb műemlékek körül. Az intézkedést Versailles, az Invalidusok épületegyüttese, valamint a chartres-i és reimsi katedrálisok esetében kezdték el először vizsgálni, alkalmazása azonban rendkívül nehéznek bizonyult. A helyi önkormányzatok tiltakozni kezdtek az így rájuk kényszerített magas-