Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

SZEMLE - Simon Zoltán: A füzéri vár a 16-17. században (Tomka Gábor)

nyos vizsgálatok még váratnak magukra. Elsősorban az archeobotanikai és archeozoológiai vizsgálatoktól várhatnánk az írott forrásokat árnyaló (kiegészítő) eredményeket. A szerző példás önuralommal koncentrál a címben megjelölt korszak emlékeire, és nem hagyja magát a korábbi korszakok nem kevésbé érdekes, de talán kevesebb adattal alátámasztható vizsgálatának irányába elcsábítani. Jegyzetapparátusa, irodalomjegyzéke bárkit meggyőzhet a szerző alapos tájékozottságáról. Feld István előszavát a várhoz és a szerzőhöz fűződő szoros kapcsolata is indokolja. Egyrészt Feld István és Juan Cabello kutatása a füzéri várban mintegy alapként szolgált Simon Zoltán feltárásai számára, másrészt kötetünk szerzője munkatársként itt és több más feltáráson is - többek között - az említett kollégáktól mint mesterektől sajátíthatta el a gyakorlatban az épületrégészet módszereit, és tanácsaik bizonyára később is segíthették kutatását. A kötet szerkezetét a rögzítettől a könnyen mozgatható tárgyak felé haladó sorrend határozza meg: struktúrája azonban más a tartalomjegyzék, és más a fejezetcímek alapján. Talán nem ártott volna a szerkezet világosabb tagolása fejezetszámok és differenciáltabb tipográfia segítségével. A rövid módszertani Bevezetést (1. fejezet) a Vár története című fejezet követi, melynek első része a történeti összefoglalás, második része a kutatástörténet, majd a váruradalom és a vár közvetlen környezetének bemutatása után fókuszál a vár épületeire. Az elővédművek és a külső várfalak építéstörténetének bemutatása után léphetük be a vár kapuján, majd a szerző mintegy körbevezet a vár egykori helyiségeiben. A várleltárak helyiségmegnevezéseit meggyőzően veti össze az épületmaradványokkal, még a felsőbb szintek többnyire eltűnt épületeit is bravúros logikájú érveléssel jeleníti meg az olvasó előtt. A helyiségek bemutatását a következő alfejezetben az építészeti részletek (építőanyagok, tetők, födémek, járófelületek, nyílások és nyílászárók, valamint az árnyékszékek) ismertetése követi. Külön fejezetbe (3. fejezet) kerültek az építészeti emlékek és a tárgyi leletanyag között mintegy átmenetet képező, a leletanyagban gyakori, s nem ritkán építéstörténeti következtetéseket is megengedő fűtőberendezések (elsősorban a kályhacsempék), melyeketjelentőségüknek megfelelő terjedelemben (28 oldal) tárgyal. A szakirodalomban talán kissé szokatlan módon, ám mindenképpen indokolhatóan fordított időrendi sorrendben mutatja be a 9 „kályhacsempe-generációt". A bőségesen közölt (részben rekonstruált) csemperajzokon a minták jól kivehetők, de fényképek hiányában az olvasónak nincs módja arra, hogy a szerző csoportosításának helyességéről saját maga is meggyőződhessék. (Pl. Ónodon a 40.5 csempe eltérő anyaga miatt biztosan nem tartozik az Erényalakos csoporthoz; a 41.1 és 41.2 csempék feltehetően az 1516-1520 közé keltezhető csoporthoz sorolhatók). A bravúros kályharekonstrukciók ideálképként kezelendők, hiszen közismert, hogy gyakorta másodlagosan felhasznált csempéket is a kályhákba építettek, s helyenként a párkányzat is hipotetikusnak tűnik. A 8. kályhageneráció három kályhájának datálása valószínűsíthető, de véleményem szerint nem bizonyított. Ha az 1623-as várleltárban romlottnak mondanak egy kályhát, és ezt a jelzőt 1644-ben nem használják, az még nem jelenti okvetlenül, hogy új kályhát építettek. Elképzelhető a kályha átrakása, vagy az összeíró eltérő értékelése is. A habán kályhába másodlagosan beépített csempék kályháiról csak annyi mondható biztonsággal, hogy megelőzték az