Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

SZEMLE - Simon Zoltán: A füzéri vár a 16-17. században (Tomka Gábor)

1641-1644 között épített kályhát. Bizonyára nem sokkal, valószínű, hogy 1620 körül épülhettek, de korábbi datálásukat ezen az alapon nem tartanám kizárhatónak. Különösen megfontolandó a kissé korábbi datálás a Csengerről ismert csempék esetében: párhuzamaik inkább a 16-17. század fordulójára illetve a 17. század első évtizedei felé mutatnak. A 7. generáció egymástól is elütő csempéi esetében esetleg felvethető volna az a lehetőség is, hogy egyes példányok nem teljes kályhákhoz tartoztak, hanem pótlásként kerültek valamely átrakott kályhába. A szerző többször használ birtoklástörténeti adatokat, kimutatva, hogy gyakran közös birtokos áll azonos kályhacsempe-sorozatok mögött. E fontos és vitathatatlan megállapítás azonban (különösen a 17. században, amikor a kályhák már korántsem számítanak rendkívüli cikkeknek) nem jelenti azt, hogy azonos csempék mindig azonos birtokosra utalnának, ezért a kályhacsempe-csoportok keltezésére csak egyéb érvek mellett tartom használhatónak. Meglepő, bár lelőkörülményeikkel indokolt a 42.12 és 42.13. csempék keltezése. A bútorzat egyéb elemei önálló fejezetbe (4. fejezet) kerültek, ám ez a régészeti adatok teljes hiánya miatt mindössze 3 oldalt tölt ki. Az 5. fejezet az „ingó" tárgyakat a vár egykori funkciói szerint elkülönítve tárgyalja: a hadászat és a raktározás között szellemesen a kettő között átmenetet jelentő rabtartás emlékeit villantja fel. Érthető a szerzőnek az a szándéka, hogy elkülöníteni kívánja a várra jellemző speciális funkciók emlékeit a később tárgyalandó „mindennapi élet" emlékeitől. Ez nem sikerülhet azonban mindenütt egyértelműen: a szigony, a parasztkés vagy a sarkantyúk éppúgy tárgyalhatók volnának a későbbi fejezetben is, akár a tárolóeszközök azon része, melyek a személyzet közvetlen igényeit voltak hivatottak kielégíteni (ón boroskanna, vízhúzó csöbör, mosakodó sajtár). Ha pedig valamennyi tárolóeszközt itt kíván a szerző bemutatni, akkor a (különös) cserép hombárok mellett itt is megemlíthetők lettek volna a fazekak és korsók is. A személyzet összetételét, feladatait és javadalmazását ismertető 6. fejezet értékes adatokat szolgáltat a várnagy szerepének hanyatlásáról és meggyőzően illusztrálja a füzéri vár katonai jelentéktelenségét fennállásának utolsó századában. A katonák javadalmazása hasonlóan érdekes adatokat tartalmaz, az olvasó előtt csupán az tűnik furcsának, hogy a szakácson és sörfőzőn kívül a szakdolgozatban tréfásan pipázással is meggyanúsított sütőasszony is a katonák közé keveredett... A vár épületeit és a fűtőalkalmatosságokat taglaló fejezeteken kívül a „mindennapi élet emlékeit" tárgyaló 7. fejezetben csillogtatja meg a szerző a régészeti és levéltári források fölényes biztonságú ismeretére alapozott tudását. A feltűnően kevés előkerült pénzérme a lengyel pénzek közismert forgalmát igazolja. A ruházatra az írott források (szövetek) és a régészeti leletek (főként lábbeli-vasalások) egyaránt kevés adatot szolgáltattak. A néhány pipatöredék (egyik sem cserépszárú) a dohányzás lassú elterjedését jelzi a 17. században. Tanulságosan egészíti ki a számadáskönyvek adatait a gyertyamártó edény előkerült töredéke. A várleltárakban igen kevés szerszámot írtak össze; ennek megfelelően a leletanyag is csupán egy fúrót, egy fejszét és egy ollót tartalmazott. A várban fogyasztott ételekről és italokról egyelőre csak a számadáskönyv és a leltárak tájékoztatnak. Ezek szerint az elvárhatónál magasabb sertés- és birkahús, kevesebb szarvasmarhahús kerülhetett a várbeliek asztalára. Az írott források segítségével az étel elkészítését szolgáló felszerelésről is képet kaphatunk. Saj-