Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)

SZEMLE - Simon Zoltán: A füzéri vár a 16-17. században (Tomka Gábor)

nálatos (és forrásszegény lelőhelyek értékelésénél megfontolandó) tény, hogy a fém konyhai eszközök közül a leletanyagban semmi sem volt megtalálható. Az egyelőre restaurálatlan és nyilvántartásba nem vett kerámia leletanyag feldolgozását a szerző nem tekinti véglegesnek, egyelőre csupán anyagközlésként tárja elénk a legfontosabb töredékeket. Bár a rajzos táblák színvonala meglehetősen egyenetlen, minden nézeti rajz mellett megtalálhatjuk a profilrajzokat is, ami remélhetően elengedhetetlen követelménye lesz a kora újkori kerámia publikálásának is. Az edények forma és anyag, néha díszítés szerinti tipológiája könnyen követhető, bár az aránylag kevés leletanyag miatt kissé elnagyolt. A leletanyag behatóbb ismerete nélkül talán csak a 68.1. ábra fazékként történő meghatározása vitatható. A vár 17. századi jelentéktelenségére utalhat, hogy asztali kerámia rendkívül csekély számban került elő. A lelőhely a fehér kerámia övezetének keleti szélén helyezkedik el, ennek megfelelően alig került elő e csoportba sorolható töredék. Az üvegedény-töredékek remekül egészítik ki az írott forrásokat. A gondos ásatás eredményeként mindhárom evőeszközt sikerült a leletanyagból illusztrálni. A félreeső füzéri várban ezek szerint már a 17. században használták az ekkoriban elterjedő evővillát. A mindennapi élet tárgyait bemutató fejezet végén a szerző elemzi a vár funkcióit. Megállapítja, hogy a 17. században a várat szinte csak az uradalom megtermelt javainak biztonságos raktáraként használták. Az összefoglalás még egyszer áttekinti a füzéri vár életének utolsó 150 esztendejét. A kötetet 90 rajzos tábla egészíti ki. Az áttekintő kutatási alaprajz és a periodizációs alaprajzok az építéstörténetet, a váruradalom térképe a kötet által hangsúlyosan tárgyalt gazdaságtörténetet világítják meg. Részletrajzok segítik a kapuépítmény és a sütőház, valamint egy kihajtható metszetrajz a várudvar északnyugati része építéstörténetének megértését. A kályharekonstrukciók és a kőfaragványok közlése után következnek az apró leletanyagok táblái. A több kéztől származó rajzok színvonala kissé egyenetlen (fejjel lefelé került a kötetbe a 83.4 és a 90.3 ábra). Függelékként a szerző a 1617. századi építkezések kronológiáját, majd 7 forrást (többnyire leltárakat) közöl. Az irodalomjegyzéket 6 oldalas német nyelvű rezümé követi. A kötet megérdemelten lett „bestseller". Nemcsak a szűkebb régióval és korszakkal foglalkozó kutató számára kötelező olvasmány, hanem mindazoknak, akiket érdekel a késő középkor és kora újkor mindennapjainak története. Tanulságokkal szolgálhat korábbi korszakokkal foglalkozó régészek számára is: megismerhető belőle, hogy egy telepásatás leletanyaga mennyiben tükrözi az írott forrásokból megismerhető világot. De éppoly tanulságos lehet a történészek számára is: mennyivel árnyaltabb képet lehet alkotni régészeti-épületrégészeti módszerekkel egy mégoly alaposan leírt épületről, s mennyi új információval szolgálhatnak a mégoly töredékesen fennmaradt tárgyak is. A szerzőnek ez úton is gratulálok a kötethez, várásató kollégáimnak pedig azt kívánom, hogy hasonló tudományos és legalább ilyen jó technikai színvonalú vármonográfiákkal öregbíthessék a magyar közép- és kora újkori régészet hírnevét. Tomka Gábor