Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 2002/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 2002)
MŰHELY - Somorjay Sélysette: Topográfiai Kutatások a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál
Az ezt követő mintegy huszonöt esztendő alatt különféle kezdeményezések történtek a műemléki topográfiák életben tartására, ezek azonban kudarcok sorozatát eredményezték. 5 Ezt az időszakot összefoglalóan a kiszámíthatatlan, de tendenciájában egyre apadó finanszírozás, és a topográfiai munkák lassúságát és eredménytelenségét felrovó, egyre erősödő kritika jellemezte. Egyidejűleg pedig mind sürgetőbbé vált az igény egy, a műemlékek teljes áttekintését biztosító topográfiai programra, amely leginkább az „inventarizálás, értékfeltárás, kistopográfia" vagy ezekkel rokon megfogalmazásban nyert kifejezést, jelezve, hogy a nagytopográfiák helyett valamilyen más - mindenekelőtt gyorsabb, hatékonyabb - megjelenési formát várt és remélt a politika éppúgy, mint a szakma. 6 Az 1997-es műemlékvédelemről szóló törvény 7. §-a a műemlékvédelem feladatát a következőképpen határozta meg: „A műemlékvédelem feladata, hogy a) a védelmet érdemlő alkotásokat felkutassa, tudományosan értékelje és számba vegye... s elrendelje védetté nyilvánításukat; b) biztosítsa a műemlékek fenntartását, helyreállítását, védelmét... stb." Ebben a megfogalmazásban a topográfiai kutatások - bár nem ezzel a névvel illetve - létjogosultsága mintegy törvényi megerősítést kapott, és mindenfajta műemléki tevékenység alapjaként jelent meg. E törvényi kötelezettség teljesítésére 2000-ben a topográfiai program - hosszú idő után először - jelentősebb minisztériumi céltámogatást kapott, és ezzel fordulat mutatkozott a mintegy negyed százados negatív történetben. A pénzek minél hatékonyabb felhasználása szükségessé tette, hogy átgondoljuk a topográfiai kutatások helyzetét és megfogalmazzuk célkitűzéseinket. Két alapvető szempontot kellett figyelembe vennünk: egyrészt nem tekinthettünk el attól a ténytől, hogy az épített örökség országszerte rohamosan pusztult (és pusztul), ezért jogos és kielégítendő az a sürgető igény, amely az emlékek minél nagyobb körének minél gyorsabb feltárását szorgalmazza; másrészt azonban kellő hangsúlyt kívántunk adni annak is, hogy a topográfiai kutatás nem merülhet ki pusztán a helyszíni lejárásokon alapuló adatfelvételben és lajstromozásban, hanem az is feladata, hogy a felszínre hozott értékeket értelmezze és összefüggéseiben láttassa. Ez pedig csak a terjes emlékanyag forráskutatására alapozott, művészettörténeti feldolgozásával lehetséges. Valljuk, hogy a megalapozott és hatékony műemlékvédelmi munkának elengedhetetlen háttere az ilyen mélységű feldolgozás. Számos olyan példát tudunk említeni, ahol egy-egy építészeti elem megvédése (védetté nyilvánítása) azért hiúsult meg, mert környezetétől elszigetelten és történeti kontextus hiányában nem tudtuk a műemléki értéket kellő nyomatékkal bizonyítani. Illusztráció gyanánt most egyetlen egyet említenék, a közelmúlt fájó örökségvédelmi veszteségét, az ózdi kéménysor sajnálatos felrobbantását. Az ügyre a civil társadalom hívta föl a figyelmünket, kérve a kémények védelem alá helyezését. A hivatalból elindított eljárás során a gyár történetének és a helyi önazonosság tudatnak ismeretében nyilvánvaló volt a kémények örökségvédelmi értéke, érveink azonban kevésnek bizonyultak a kemény gazdasági számokkal szemben, 7 hiszen olyan kérdéseket kellett megválaszolnunk, hogy ugyan mi a történeti értéke egy többszörösen átépített, teljesen átlagos gyárkéménynek, amely anyagában egyébként az 1975-ös állapotot őrzi. A kéménysor önmagában védhetetlennek bizonyult, a kudarc azonban a városra irányította a
