F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1999/1-2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1999)
KITEKINTÉS - Julián Esteban Chapapría: A spanyolországi műmlékvédelem története (1844-1990)
dalmi zavargások után ugyanezek a szerzők a mérsékeltebb irányzatok felé fordultak, melyek az 1844 utáni kisajátítások és rombolások ellen több-kevesebb sikerrel léptek fel. így maga a polgárság volt az, amely ugyan egészen addig az egyházi javak kisajátításában volt érdekelt (hiszen anyagi gyarapodását is ennek köszönhette) - talán lelkiismeretét is megnyugtatandó - rendezte megromlott kapcsolatát a hatalom egyik támaszával, az egyházzal. 18 Ezekben az években kezdődött meg a - minden bizonnyal az irodalmi magazinokban ismertetett romantikus leírásokkal szembeni megnyilvánulásként is interpretálható - helyi művészeti kalauzok és ismertetők, valamint az egyes műemlékekről szóló monográfiák publikálása. Ugyanebben az időszakban a történelmi és régészeti tanulmányok színvonalában úgyszintén minőségi változás figyelhető meg, melyet egy sor építésznek és tudósnak Párizshoz fűződő intenzív kapcsolatával magyarázhatunk. 1840-től az „Annales Archéologiques" magazin volt az a szakmai fórum, ahol az első régészeti és restaurálással kapcsolatos, sokszor éles vitákat folytató cikkek napvilágot láttak. A viták egyik rendszeres résztvevője Victor Hugo volt, aki a műemlékek helyreállítása ellen kardoskodott (az építészeti beavatkozást szentségtörésként értékelve). A restaurálást támogató álláspontot Lassus és Viollet-le-Duc képviselte, akik a Notre Dame restaurálási tervét 1843-ban készítették el. Ebben a magazinban publikálta báró Girardot „Mouvement archéologique en Espagne" és „De l'Archéologie en Espagne" című cikkeit, amelyek a spanyolországi műemlékhelyreállítás fejlődésének megértésében nyújtanak egyedülálló segítséget. 1846-ban a „Boletín Espanol de Arquitectura" magazin kiadására került sor, melynek szerkesztését - a Műemléki Bizottságban már korábban is együttműködőAntonio Zabaleta építész és a régész José Amador de los Ríos vállalta. Ebben a sajtóorgánumban kerültek megfogalmazásra az eklektikus építészeti gondolkodás alapjai. Cikkeikben az építészeti gyakorlat számára hasznos ismereteket közvetítő régészet fontosságára is felhívták a figyelmet. A század első felének spanyol építészeti gondolkodása nem kerülte meg az adott időszakra jellemző viták egyikét sem. Végső soron kijelenthetjük, hogy a korszak építészetében mutatkozó, jelentős krízis kezdete egybeesett a romanticizmus gondolatvilágának térnyerésével. Az építészet megújítására tett kísérletek a régészeti elvek pozitivista ihletésű felülvizsgálatában, valamint az építészeti örökség újraértékelésén át a történelmi múlt felé való fordulásban fejeződtek ki, melyek végeredményben - formális modelljét és ideológiai hátterét a reneszánszban megtaláló - eklekticizmus megerősödéséhez vezettek. Arrechea szavai szerint, „...a folyamat végeredményeként megteremtődött modemség és hagyomány, vallásosság és klasszikus forma, valamint a komponálás világossága és stílusbeli szabadságának szintézise." A század második felében az építészet - és az építészetre jelentős befolyást gyakorló - történelmi gondolkodás közötti laza kapcsolatra támaszkodó eklekticizmussal szembeni fenntartások megjelenésének lehetünk tanúi. Mindez többek között az „egység" és a „stílus" követelményeinek jobban megfelelő-, a német klasszicizmus alternatívájaként értékelhető - építészeti és kompozíciós szempontok részletes átértékeléséhez vezetett. Az 1850 táján az építészeti gondolkodásban bekövetkezett változás - mind az akadémikus historizmuson, mind Viollet iskolájának építészeti racionalizmusán belül -
