F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)

KIÁLLÍTÁS - Marosi Ernő: A magyar műemlékvédelem százötven éve

csakis polgári kezdeményezésre, unokáink lebomlására számító egyesületi lelkesedésre hárítanunk? Bízzunk-e még több műemléki ügyet a magánérdeket szolgáló alpinistákra, és „nemzeti múltunk mind azon ereklyéiről, amelyek egykori műveltségünk és fényünk felöl tanulságot tesznek", kaliforniai forgatócsoportoktól kell-e megtudnunk, mennyire alkalmasak katonai diktatúrák puccssorozata során lerobbant dél-amerikai milieu illúziójának keltésére? „Mi a magyar most? Rút szibarita váz, letépte fényes nemzeti bélyegét, s hazája feldúlt védfalából rak palotát heverőhelyének" - írja Berzsenyi, s Kölcsey Himnuszába is bekerült az ellentétpár: „Vár állott, most kőhalom". A műemlékkultuszt a költészet alkotta meg, s tette nemzeti kötelességgé. A reformkor végén ez a kötelesség igen helyesen, egyetemes civilizációs feladatként fogalmazódott meg, s maradt érvényben a magyar műemlékvédelem első fél évszázadában. Az a fejlődés, amelyre az ezredév alkalmából a maga negyedszázados sikerét ünneplő magyar Gründerzeit - és e korszak műemlékvédelme is - éppen száz éve visszatekinthetett, sem egyenes vonalú, sem megszakítatlan nem volt. Mire a munka megkezdődhetett volna, a forradalom nyomán háború késleltette a szándékok végrehajtását. Mikor megkezdődött, gyűlölt kormány, jóllehet elismerten kitűnő szerve, a bécsi Central-Commission fogott bele, összmonarchikus szempontokkal diszkreditálva az egyetemesség értékrendjét. 1867 után irigylésre méltó egyértelműséggel világossá vált, hogy minden elválaszthatatlanul összefügg: a nemzeti régiségek tudományos kutatása (hangsúlyozandó, hogy régészet és művészettörténet még nem vált külön, a műépítész restaurátor egyben történész is volt!), a hamarosan megalapítandó egyetemi tanszékeken való oktatás, a törvényalkotás és a Műemlékek Ideiglenes - majd Országos - Bizottságának megszervezése. Amiről a Millenniumi kiállításon a magyar műemlékvédelem beszámolhatott, kivételes, teljes egyéniségeknek, maguk mögött nemcsak tudományos vagy technikai potenciált tudó, hanem az ország mind világi mind egyházi szellemi elitjének mozgalmára támaszkodó, korszerű nemzetközi színvonalon álló vívmánya volt. E kiállítás páratlan - nemcsak dokumentatív, hanem esztétikai értékben is csak nemrég elismert - súlypontját e korszak hagyatéka alkotja. Számunkra ez a hagyaték éppoly beszédes műalkotás, mint az eredetik maguk, s műemlékek a kor restaurátorainak alkotásai maguk is. Nem volt könnyebb a Műemlékek Országos Bizottságának második fél évszázada sem. Nemcsak azért nem, mert két világháború, társadalmi és nemzeti katasztrófák estek e korszakra. Az első világháború és trianoni következménye részben megkérdőjelezte a magyar műemlékvédelem addigi erőfeszítéseit, és az ingatlan vagy ingó vagyon birtoklásával szemben előtérbe helyezte az örökség szellemi természetének tudatát; a második pedig nemcsak a török háborúk óta hallatlan mértékű pusztulással járt, hanem minden téren - s nemcsak a gazdátlanná váló kastélyok esetében - az emlékek aurájának elvesztéséhez vagy sérüléséhez is vezetett. Ezek azonban csak a külső körülmények. 1900 körül a magyar művészettörténeti kutatás legprogresszívabb és minden érték iránt legnyitottabb műhelye volt a MOB; 1919 után az Éber Lászlóéhoz hasonló progresszív gondolkodás éppúgy diszkreditálódott, amint az ízlés konzervativitása is szinte erkölcsi paranccsá vált. Egy Gerevich Tibor zseniális egyensúlyozó művészetére volt szükség ahhoz, hogy a korszerűséget a hagyó-