F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1996/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1996)
KIÁLLÍTÁS - Török László: Hack Róbert fotókiállítása elé
Török László HACK RÓBERT FOTÓKIÁLLÍTÁSA ELÉ* Az itt jelenlévők többsége alighanem készített már fényképet. Az én korosztályom bizonyos előtanulmányok után fogott hozzá: valamennyire tisztában kellett lennünk a fényképezőgép működésével, zárnyílással, távolsággal, expozíciós idővel, a film tulajdonságaival; esetleg hallottunk megvilágításról, beállításról, képkivágásról is. Az egészen modern gépek viszont már majdnem teljesen maguktól fényképeznek és sokakat végképpen megerősítenek abban a hitükben, hogy szuverén urai a látható valóságnak (és egy kissé a láthatatlannak is), azt rabul ejthetik, őrizhetik vagy eldobhatják. Több vagy kevesebb tudatossággal, valamennyien azért fényképeztünk, hogy „megörökítsünk" eseményeket, személyeket, tájakat, házakat, az élő és az élettelen természetet. A „megörökítés" szándéka által mindannyian művészekké lettünk, amennyiben megvalósítottuk egy bizonyos, nem is jelentéktelen részét annak a célkitűzésnek, ami évszázadok óta meghatározta a művészeti termelést. Az ókori kultúrákban a névvel azonosított emberábrázolás a túlvilági élet biztosítéka volt, és ennek a kultikus meghatározottságnak az elemei mindvégig felismerhetők a portré több évezredes történetében - egészen az albumokban őrzött vagy szobánk falára akasztott családi fényképekig. Ma már persze nem gondolunk azzal, hogy micsoda filozófiai tartományok rejtőzködnek a „megörökítés" szándéka és gesztusa mögött még akkor is, ha az olyan módon történik, hogy látszólag pusztán egy gép, s nem pedig egy elejétől végéig ember által végrehajtott művészi ábrázolási művelet képviseli a megörökítés teremtő aktusát. Látszólag, mondom; mert a gép nem törvényszerűen ura ennek az aktusnak. Történetesen, mi is azért vagyunk ma itt ebben a kiállítóhelyiségben, mert tudjuk, hogy a fényképezőgép segítségével történő világ-leképzés nagyon is különböző tudati szinteken és minőségekben történhet meg, és tudjuk azt is, hogy bizonyos esetekben egy fénykép készülésekor létrejöhet az a különös megfelelés az én és a nem-én között, amelyben valaki megörökít valami rajta kívül létező dolgot, és ugyanakkor a megörökített dolog megörökíti megörökítőjét. Amikor a természetelvű ábrázolást félresöpörték századunk képzőművészetének új irányzatai, a le- és magárahagyott konzervatív laikus közönség sokszor próbálkozott egy patetikusan naiv érvvel fölülkerekedni azon, amit nem értett, mondván: ez nem művészet, mert ilyet egy gyerek is tud csinálni. Ugyanakkor a könnyen érthető, mindenkinek szolgáló művészet helyére gyorsan odalépett a fényképészet, mely a múlt század közepe óta, nemcsak egyetemes tényrögzítőként, hanem a portréfestés olcsó utódaként is kínálta magát. A könnyen ellenőrizhető és érthető természetábrázolástól elszakadó művészet által magára hagyott tömegek kaptak azon a lehetősé* Ez a szöveg az 1995. október 5-től megtekinthető kiállítás megnyitóbeszéde volt.
