F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/2. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

KIÁLLÍTÁS - Lővei Pál: „Közép-európai barokk kezdeményezés"

kőből faragott sírtábláknál lehetett volna mind korban, mind stílusban a barokkhoz jóval közelebb álló alkotásokat is gyűjteni, mondjuk Nyugat-Magyarország vagy Veszprém megye területéről (néhány további fénykép erejéig mindenképpen, de igaz alig kutatható - múzeumi kőtárakból is). A budapesti néprajzi kiállítás így inkább az eljövendő időszak kutatási-kiállítási programjaként volt felfogható: rámutatott például a magyarországi kegyhelyek és zarándoklatok, temetkezési kultúra stb. monografikus feldolgozásainak és ezeken alapuló vagy ezeket elősegítő kiállításainak szükséges voltára. Olyan tárlatok sorára lenne szükség, mint amilyen például az 1987-ben Egerben rendezett Devóció és dekoráció - 18. és 19. századi kolostormunkák Magyarországon című kiállítás volt. A borairól nemzetközi hírű Hegyalja - Tokaj és a déli Zemplén vidéke - az életmód, a gazdasági tevékenység - bor- és gabonatermelés és -kereskedelem -, a sajátos éghajlat következtében mindig jól elkülöníthető földrajzi egységet képezett, így lehatárolása elfogadható kiindulási pontot jelentett a sárospataki egyházművészeti kiállításhoz. A terület számos vallás gyűjtőhelye: a Sárospataki Református Kollégium a magyarországi reformáció egyik jelentős oktatási központja volt, és a 18. században ezen a területen alakult ki a magyarországi zsidóság egyik legjelentősebb települési és vallási központja, Tokajban ortodox vallású görög kereskedők falfestésekkel ékes házakat és pompás templomot építtettek, a jezsuiták a nagyobb központokban szobordíszes, gazdag oltárokat emeltettek, de otthonra lelt itt görög katolikus és evangélikus is. Nem egy településen három-négy vallási közösség is működött. A sok vallás sokféle népet is jelentett: magyarokat, telepes németeket, a Kárpátokból telepített ruszinokat, a már említett görög kereskedőket, a főleg Galíciából származó zsidókat. Ezen a vidéken terültek el a magyar függetlenségi harc (1703-1711) élére állt II. Rákóczi Ferenc fejedelem központi birtokai, majd az udvarhű arisztokrácia német származású tagjai (pl. Trautson) kaptak itt uradalmat. Az Erdéllyel hagyományossá vált kulturális érintkezések, a ruszinok, zsidók származási és vallási kapcsolatai a sokszínűséget gazdagították. A kő- és faszobrászat kvalitásosabb, részben például a szepességi Lőcséről (Levoca, Szlovákia) beszerzett alkotásai mellett a helyi mesterek népi ízű faragványai, a hagyományos és az új, „barokkos" ikonok sora (egy részük kijevi munka), a gazdagon díszített, görög katolikus, református, zsidó liturgikus tárgyak - ezüst- és ón munkák, még sok reneszánsz vonást is hordozó, hímzett textíliák - egy kis földrajzi területen sikeresen mutatták be azt, amit a központi kiállítások egésze is sugallni kívánt: az egymás mellett élés és a kölcsönös kulturális hatás lehetőségét és fontosságát. A művcszetföldrajzi megalapozottság igencsak hiányzott a keszthelyi bemutatón. Zala megye ezeréves történelme során sohasem képezett önálló egységet - mindig a szomszédos Vas, Veszprém, Somogy, a közeli Sopron megyével vagy azok egyes tájaival alkotott jellegzetes nyugat-dunántúli régiót. Mai határai ugyanakkor a 20. században ugyancsak megváltoztak, nem csupán a mai Ausztria és Szlovénia határterületeire terjedt ki egykor, de jelentős vidékei - a Balaton-felvidék nagyobb része kerültek át Veszprém megyéhez is. Mindez a kiállításon nem tükröződött, csupán a ma Veszprémhez tartozó Sümeg és a somogyi Andocs szerepelt érintőlegesen. A kiállított tárgyak válogatása se követte mindig a kiállítás címét, a népi vallásosság