F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1994/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1994)

TANULMÁNY - Dethard von Winterfeld: Műemlékvédelem és művészettörténet

megóvása érdekében - törvényi segédlettel - felelősségvállalásra sarkallják a nyilvánosságot illetve az államot. Ezáltal a műemlékek száma jelentősen megnőtt, s a műemlék fogalma számottevően kiterjedt. A sokasodó építészeti anyagon túl a műemlékvédelemre még további nagy és új feldolgozandó területek is hárultak: például a preindusztriális és az indusztriális termelési kultúra emlékei, az ahhoz tartozó ipari építészettel együtt. Ha a művészettörténetet olyan tudományként fogjuk fel, amely általánosságban a történelem dologi emlékeivel foglalkozik, akkor továbbra is érvényes lehetne az, hogy mindkét diszciplína ugyanazon tárgyakat vizsgálja. A valóságban azonban mégsem ez a helyzet. Azon épületek 70-80 százalékát, melyekkel a műemlékvédelem nap mint nap szembetalálkozik, egyáltalán nem kutatják, pedig azok éppenséggel azokhoz az építészeti típusokhoz tartoznak, amelyek vizsgálatát és tanítását az egyetemi művészettörténet is felvállalja. Ám mivel szakunk módszerei a nem művészi területeken is sikerrel alkalmazhatók, ezért legalábbis metodológiai egyezésről beszélhetünk. Mindebből sajnos összességében véve azt a következtetést kell levonnunk, hogy a műemlékvédelem és a művészettörténet érdekei és érdeklődése már csak egyes műfajok és részterületek esetében esik egybe. A messzemenő elidegenedésnek ez lehet a tulajdonképpeni oka. Az egyetemeken és a műemlékvédelemben végzett művészettörténeti kutatások között van még egy ellentmondás: az ugyanis, hogy a műemlékvédelemben a tárgyak vizsgálatakor természettudományos módszereket is alkalmaznak, hogy a restaurátor-képzés mindinkább technológiai jellegű, s hogy a restaurátorok a leletekhez természettudományos módon közelítenek. S mivel a konkrét tárgyak kutatásában a műemlékvédelem mindig is sokkal az egyetemi művészettörténet előtt járt, most ez a távolság csak még inkább megnövekedett. Az egyetemi művészettörténész, akinek specializálódása folytán - többé már nem is kell az egyetemet egy praktikus foglalkozással váltogatnia, többnyire tanácstalanul áll a természettudományos módszerekkel kombinált, egzakt leletvizsgálat előtt. Bonyolult esetekben (amilyen egy középkori vagy barokk templombelső eredeti színeinek vizsgálata) a talált állapotot vagy naivan az eredetinek véli, vagy - ha tudatában van a folyamatnak, amely állandó változásokat eredményez - oly tartózkodóan kezeli, hogy az eredetihez már nem is képes igazán közel kerülni. Ez a tanácstalanság számos területre kiterjed. Az új eredmények tömegét, amelyeket többnyire csak hézagosan, és akkor is regionális szakfolyóiratokban publikálnak, nemigen képes összefüggéseiben áttekinteni, még akkor sem, ha ezek az új eredmények alapjaiban forgatnak is fel mindent, amit korábban tudni lehetett. Melyik egyetemi oktató figyel már arra, hogy egy barokk kastélyban az eredeti ajtókávák és ajtólapok, vagy hogy az eredeti ablakkeretek és ablakszárnyak vannak-e még meg? E marginális területeken - amelyek viszont meghatározóak az összkép szempontjából - a restaurátorok tudása és a vizsgálatok alapossága oly mértékben megnövekedett, hogy azzal az általános művészettörténet már aligha tarthat lépést, s ha erre képes is, az a veszély fenyegeti, hogy újra szem elől veszti mindennek az egésszel való összefüggését. A teljes anyag összefoglaló feldolgozása segíthetne valamit ezen, csakhogy az egyetemeken ki volna hajlandó arra, hogy disszcrtációs témának fogadjon el egy