F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)
TANULMÁNY - Balázsik Tamás: Kegyúri temetkezés Túristvándiban
írta elő az elkerített temetők használatát, hiszen „Krisztust is a városon kívül temették'' 46 , a középkori hagyomány töretlenül élt tovább, akárcsak a temetés más vonatkozásában. Turistvándiban a kegyúri sír a templom középtengelyében, a diadalívtől kissé keletre helyezkedett el, azon a helyen, amely a református időkben is megtartotta központi helyzetét. Nyilván itt temették.el a család mindazon tagjait, akik erre jogot formálhattak, mindenekelőtt Kende Tamás (+1617/18) szatmári alispánt, feleségét Szakolyi Erzsébetet (+1624/26), Kende Andrást (+1669/77), feleségét, Sándor Erzsét (+1666 után) és fiukat, Ferencet (+1698/1701). Az egyik, ebben az időszakban történt temetkezés dokumentuma az a fémszálas csipkedísz-maradvány, melyet a „kegyúr" sírjának visszatöltésében találtunk. Az a tény, hogy a „kegyúri" sírt nem bolygatták meg, arra utal, hogy ez az egyik utolsó temetkezés lehet, illetve, hogy helye pontosan ismert volt, tudtak róla. A végrendelkezők többféle módon próbálták biztosítani sírhelyük védelmét. Kende Mihály erre vonatkozóan csak egyszerű utasítást adott, Komáromi Csipkés György református hittudós és bibliafordító azonban 1663-as végrendeletében kikötötte, hogy sírhelye fölé nevével megjelölt nagy követ hozzanak, „hogy az sok temetkezők és sírásók miatt meg ne háborgattassék". A templomi temetkezések folyamatossága és az egyre inkább elterjedőben lévő beépített, rögzített padsorok miatt erre az időre annyira lecsökkent a temetkezésre használható terület, hogy könnyen előállhatott olyan eset, mint amilyen 1720-ban, Uray Éva temetésekor történt: harmadszorra tudták csak kiásni a sírgödröt, mert az első két alkalommal koporsóba ütköztek. 47 Az újkori kripták építésében ez a probléma döntő szerepet játszhatott. Sok esetben a régebbi sírokra nem is lehettek tekintettel, amint ezt a régészeti munka során a templom földjéből tömegével napvilágra kerülő „szórvány" csont bizonyítja. 48 A nemesi temetkezések újkori gyakorlatáról a végrendeletek, temetési rendek és különféle beszámolók adnak képet. Ezek tanúsága szerint a temetések (katolikus és református), jellegüket tekintve, függetlenül a társadalmi rangállástól, a reprezentáció tekintetében két véglet körül csoportosultak. Az egyik véglet képviselői elsősorban a katolikusok, akiket esetenként a jezsuita aszkézis befolyásolhatott, elutasítottak minden pompát és hasztalan fényűzést, 49 pedig ez a magatartás — főurak esetében — úgy tűnik némiképp ütközött a társadalmi elvárással, amely teátrális demonstrációra, Apor Péter szerint például a test és a keservesek jó magas zsámolyon való bemutatására számított. A másik véglet ezzel szemben a temetés gazdagságának, pompájának fokozására, hangsúlyozására törekedett, sajátos ellentétben a földi hívságokat elítélő, az egyházi irodalom által sugalmazott elvekkel. A szemlélet jellemző példáját találjuk Allia Sámuel, Küküllő vármegye főispánja, Udvarhelyszék főkapitánya 1638-as végrendeletében: „... Annak felölte tudjátok azt is jámbor szolgáim, hogy úri nemzet voltam, zászlós úr voltam, engemet becsületesen temessetek, az én koporsómra bársonyt vonassatok, aranyos zászlót csináltassatok, mellettem legyetek ... az enyimet ne kíméljétek én tőlem, az lelketekre kötöm". 50 A sokszor több napos temetési szertartások állandó elemei közé tartozott, hogy törekedtek arra: a társadalom minden rétege képviseltesse magát. Előírták az úri, a fő és a nemesi rend, a nemtelenek, a megyék és a városok — az erdélyi fejedelmek temetésén, például II. Rákóczi Györgyén, 51 külön a magyarországiak, kü-