F. Mentényi Klára szerk.: Műemlékvédelmi Szemle 1993/1. szám Az Országos Műemléki Felügyelőség tájékoztatója (Budapest, 1993)
TANULMÁNY - Balázsik Tamás: Kegyúri temetkezés Túristvándiban
lön az erdélyiek, valamint a székek — követeinek megjelenését. A temetések, temetési rendek bizonyos vonásainak toposz-jellegére utal, hogy — nyilván csak igényként — Fancsy Gáspár és György temetési rendje (1692) is előírta a városok és az urak követeinek, a főrendnek és az úri rendnek a részvételt. A temetési rendekben felsorolt címereknek, epitáfiumoknak, illetve ezekhez kapcsolódva a családkultuszt és a vérségi köteléket reprezentáló genealógiának, valamint a gyászbeszédekben a halott viselt dolgainak előszámlálása jelentőségére mi sem utal jobban, minthogy még a temetés reprezentációs hangsúlyát mereven elutasító Barkóczy Lászlónak (1658) is külön kikötése volt ezeket illetően. 52 A temetési menetek lényeges elemei voltak a fegyverderékban felvonuló lovasok és alteregók, az elhunytat megidéző személyek. Erdélyben az egyik a halott, a másik az élő aspektust képviselte. A kard vagy a szablya, a buzogány, valamint a sisak illetve a sarkantyú, amelyeket a királyi Magyarországon külön is meghordoztak, a hazát fegyverével védő, ezért kiváltságokat élvező nemes öntudatának szimbólumai voltak. Ennek sajátos kifejeződéseként egyes temetési rendekben, így például Thurzó György nádoréban (+1616) vagy Bosnyák Tamás füleki főkapitányéban (+1624) a végbeli katonaság követeinek jelenléte külön, kiemelve szerepel. A nemesség egy része ezt a középkorra visszanyúló attitűdöt érezte a maga vonatkozásában lényeges kvalitásnak, amelynek hangsúlyos eleme volt az eredet, a leszármazás, valamint a jó hír és név terjedése. Ez a képzetkör a síremlékszobrászatban is megtalálta kifejezését, vagy szövegszerűen (például Dobó Ferenc végrendelete és sárospataki síremlékének felirata), vagy a plasztika nyelvén. 54 A túristvándi kegyúr temetése a sírban talált, kettétört szablya alapján minden valószínűség szerint a gyakorlat reprezentatív igényű válfajába tartozott, ha nem is volt olyan fényűző, mint a főuraké. Része lehetett ennek számos, a katolikus szokásrendtől öröklött (például a harangozás) és más, a református egyházi irányítástól elítélt sajátosság, mint például a ritmusos versekben (lásd Kende Ádám temetési panegyrusát 55 ) vagy énekelve előadott búcsúztatók, továbbá a halott dicséretét, viselt dolgait, virtusát hirdető prédikációk, akárcsak a fegyverek, a címerek és az epitáfium felvonultatása. Ezek közül jelen esetben a kard vagy szablya, illetve ezek sírba helyezésének szokása érdemel különös figyelmet. A kard és a szablya nem tartozik a gyakori sírleletek közé. A gyulafehérvári székesegyházban feltárt újkori sírokból előkerültek ugyan ezek a fegyverek, de míg Túristvándiban a szablya a sírgödör fenekén feküdt, Gyulafehérváron a szablya illetve a kard a koporsó felett voltak, feltehetően a tropheumhoz tartoztak. 56 A Túristvándiban megfigyelt jelenséghez ezért jobb analógiával szolgál az 1684-ben, a szatmári csatában elesett katolikus Károlyi Mihály temetésének apja által írott rendje. Ebben a következő olvasható: „...az koporsón levő bársony szépen vetetődjék le és teríttessék az kancellusra, úgy, hogy az keresztje meg látszjék, az midőn a testet, az lobogót és kardját el vonván, sírjába tegyék koporsója alá, s akkor kell az lövésnek is lenni". 57 A lényeges elemet, a fegyver összetörését itt ugyan nem találjuk meg, ismerjük azonban Rákóczi Pál országbíró temetésének (1636) leírásából: a halott főember lovasai lefelé tartották zászlós kopjáik hegyét, a templom előtt pedig összetörték azokat. Az országbíró halotti címerét a koporsó végső elhelyezésekor letépték
