Horler Miklós: Általános helyzetkép (Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 1. Budapest 1988)
Horler Miklós: MAGYARORSZÁG ÉPÍTÉSZETI ÖRÖKSÉGÉNEK HELYZETKÉPE
elemeiből. 1983-ban nyílt meg az esztergomi vár helyreállított helyiségeiben Horváth István által újjárendezett történeti kiállítás, melynek keretében a kőtöredékek is jelentős szerepet kaptak. 1984-ben a visegrádi palota többezer töredékéből mintegy félszáz darab bemutatására épült kiállítási pavillon Gaál Péter tervei szerint, míg a síremlékekből Lővei Pál rendezett kisebb kiállítást. Ugyancsak 1984-ben a Magyar Nemzeti Galériában történt igen jelentős kezdeményezés, amennyiben a régi, Nemzeti Múzeumból származó középkori kőgyűjteménynek mintegy a felét állandó kiállítás formájában közkinccsé tették, kibővítve több mint mégegyszer annyi, más múzeumoktól kölcsönvett raktári anyaggal. Ily módon egy középkori és egy reneszánsz kőtár jött létre, mely közel kétszáz darabon keresztül nyújt áttekintést Mohács előtti építészetünkről. Mindkét kiállítás anyagát Török Gyöngyi gyűjtötte össze és rendezte, Osgyányi Vilmos közreműködésével. Végül 1985-ben nyílt meg az egri vár 30-as években keletkezett kazamata kőtára Kozák Károly és Sedlmayr János által újjárendezett és korszerűsített formában, valamint a keszthelyi múzeum baíatonvidéki kőkiállítása Tóth Sándor rendezésében. Mindez az újonnan létesült vagy újjárendezett kőkiállítások számát tekintve impozáns képet látszik nyújtani a kőtár-ügy elmúlt negyven év alatti hazai fejlődéséről. A valódi képhez azonban hozzátartozik elsősorban az, hogy a viszonylag szép számú kőkiállításon az országos anyagnak csupán tört része hozzáférhető, a többi továbbra is raktárakban fekszik. Az arány lelőhelyenként sem sokkal jobb, országos viszonylatban pedig nincs olyan jelentősebb kőtárunk, ahol a teljes anyag nyilvánosan megtekinthető. A kiállított és raktáron lévő anyag aránya a legrosszabb éppen a legnagyobb és legjelentősebb gyűjteményeknél. Ehhez járul azoknak az utóbbi évtizedekben történt nagyszabású ásatásoknak az anyaga, amelyekből gyakorlatilag semmi, vagy csak néhány darab van kiállítva, mint Pilisszentkereszt, Somogyvár, Pécsvárad, vagy a másfél évtizede húzódó Vértesszentkereszt, melyek együttvéve közel nyolcezer töredéket tesznek ki. Ezen kívül az országos anyag gyarapodásához még rengeteg kisebb-nagyobb helyreállítás, vagy tudományos célú ásatás és leletmentés járult hozzá, melyek mindegyike felszínre hozott valamennyi töredéket, s amelyek megnyugtató bemutatásához vagy tárolásához sok esetben éppúgy nem voltak biztosítva a feltételek, mint a nagy, országos gyűjtemények esetében. Hozzátartozik a képhez továbbá az is, hogy időközben egy sor korábban létesült kőkiállítás viszont megszűnt, s ezek anyaga ismét szükség-raktárakba került és további sorsa bizonytalanná vált. Ilyenek a már említett Halászbástya kőtár, továbbá a nyolcvanas években lebontott pécsi Dómkőtár, a szombathelyi múzeumban a jáki templom kiállítása, az esztergomi román és reneszánsz kőtár, a veszprémi vár kapujánál volt kisebb kőkiállítás, a budavári Magdolna-torony oldalkápolnáiban berendezett helyi kőtár és a zsámbéki templomrom kőtára. Mmdezek együttvéve hozzávetőleg két és félezer, egyszer már kiállított kőtöredéket vontak ki a nyilvánosság elől és ezekből egyedül a zsámbéki 150 db az, amelynek újjárendezése már folyamatban van. Amilyen arányban nőtt a feltárt kőtöredékek száma országos viszonylatban, annál jobban nőtt az a feszültség, amely egyrészről az egyre szaporodó anyag növekvő tudományos értéke, másrészről a műemlékvédelem és múzeológia tárolási, bemutatási és tudományos feldolgozási lehetőségei között kezdettől fogva kialakult. Ennek a
