Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)
Déry Attila: Tartószerkezetek korai méretezési elvei és megoldásai
tégla vastagságú záradékot ajánl. Ezek a boltozati vastagságok általában megfelelnek az ismertetett - Rondelet-, Perronet-, Dejardin-féle - számítások által adott értékeknek, abban az esetben, ha azokat töredékméretekről féltéglányi egységekre kerekítik fel. Ezen értékeket csúcsíves megoldások esetében 1/2 tégla vastagsággal csökkenti, szegmensdonga boltozatok építésekor viszont 0-1/2 tégla értékkel növelni ajánlja. A tartófalak - régies kifejezéssel; a gyámfalak - vastagságát, ha nem magasabbak a bolthajtás hátánál (záradékánál), elődeink változó értékekkel határozták meg - de mindig az áthidalás tényleges (belső) szélességének függvényében. A 19. század elején-közepén a gyámfalak vastagságát az alábbi méretekkel tartották megfelelőnek: csúcsívnél 1/6-1/7, félköríves dongánál 1/5,5-1/6, az ívköz 1/4-ére lapított szegmensdongaboltozatnál 1/4-1/4,5, az ívköz 1/8-ára lapított dongánál, 1/31/3,5 értékeket ajánlott és a fal vastagságát 1/6-1/8 értékkel javasolta vastagítani, ha az 2,5-5,0 m-nél magasabb. Jól látható; minél laposabb a donga íve, annál nagyobb hajlító nyomatékot feltételeztek a boltozat vállánál. A századfordulón már a szakkönyvekben: csúcsíves dongánál az ívköz 1/6 részével, félköríves dongánál az ívköz 1/5 részével, kosáríves dongánál, vagy az ívköz 1/4-ére lapított szegmensíves dongaboltozatnál az ívköz 1/4 részével, az ívköz 1/4-énél csekélyebb magasságú dongánál az ívköz 2/7 részével egyenlő a boltozat tartófalának fal ajánlott vastagsága. Azon építőmesterek számára, akik nem szerettek számolni, a 20. század elején a gyámfalak vastagságát 6,0 m ívközig általában 60 cm-ben jelölték meg; ez volt az átlagos érték. Egyébként félköríves dongánál az ívköz 1/4-1/5, csúcsíves dongánál az ívköz 1/5-1/6, szegmensdongánál az ívköz 1/3-1/4 részében tartották a gyámfal vastagságát megfelelőnek. A javasolt értékek eltérése a méretezés bizonytalanságára, a szerkezetben rejlő tartalékokra és a kihajlási hossz ösztönös értelmezésének még igen tág határaira utal. Feltűnő a méretek növekedése a 20. század elejére; ez a terhelés növekedését és a boltozat kivitelezésében való bizalom csökkenését tükrözi. Igényesebb tervezéskor a boltozat hátánál nem magasabb falakat az alábbi képlet szerint méretezték; ahol K az ívköz, M az ívmagasság, m a bolthajtás eredő vonalának a talaj szintjétől mért magassága. Tekintve, hogy általában a boltozatokat olyan épületekbe építették be, ahol vagy az emeleti falak súlya, és/vagy a tartófalakra terhelő tetőszerkezet súlya terhelte a boltozat záradéka felett a tartófalakat, e képletek és számítási módszerek helyett általában azzal az egyensúlyi képlettel számoltak, amelyben a boltváll föld feletti m magasságában támadó feltételezett P vízszintes erőt a t szélességű fal középvonalában támadó 5 eredő falsúly ellensúlyozta ki: P x m <S x t/2 feltételezve a fal négyszög keresztmetszetét. Ha e képlet „megfordul P x m > S x t/2 a fal már nem lesz egyensúlyban és kifordul.
