Bardoly István és László Csaba szerk.: Koppány Tibor Hetvenedik Születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 10. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998)

Déry Attila: Tartószerkezetek korai méretezési elvei és megoldásai

Ha a fal vastagságát (ed) x-e\, a magasságát (ca) m-mel és hosszát (ab) Ä-val jelöljük és cd-nek 1 — m n értéket adunk, ahol az n osztószám (8, 10, vagy 12 értékekkel) a fal szilárdságát minősíti, az alábbi egyenlethez juthatunk: 2 _ m

2 h

2 amely az m h rï\Jm

2 + }i

2 alakra is hozható. Ez a forma, mint általánosan alkalmazott alapképlet volt a XIX. század második felében ismert. (Rondelet egyenleteként x helyett s, és m helyett l szerepelt a formulában.) Tekintve, hogy ebben az egyszerű képletben sok minden nincs benne - például az anyagminőség, kihajlási hossz, stb. -, a 19. század építő gyakorlata a magasság és a vastagság viszonyát igyekezett valamilyen gyakorlati módon meghatározni. Erre az n osztószámot használta fel. A fenti számításhoz a korabeli gyakorlat és felfogás ismeretében az alábbiakat tehetjük hozzá: 1. Téglafalnál az n számot 1/8, 1/10, vagy 1/12 értékkel számolták. 2. A faragott kőfal : téglafal : réteges terméskő fal, vagy kő-tégla vegyes falazat : szabálytalan terméskőfal = 6:8:10:15 arányban állottak egymáshoz. 3. Az épületek falainak teherbírását általában a vélt terhelési határérték 1/10-ére méretezték. 4. Köralakban épülő falnál az 1. képlet h értékét a körbe írott szabályos 12szög egy oldalával, illetve - mert ez majdnem egyenlő a kör sugarának felével - az egyszerűség okából a kör r sugarának felével számoljuk: l/2r • m n\m

2 + 7-2/4 Ismeretes volt e feladat, Rondelet alábbi megoldásában is: d,H ny/ö

2 + ItW^ ahol D az átmérő. 5. Az egy traktusos, földszintes, megtámasztás nélküli, de fedett és tetőfödémmel bíró épület falainak vastagsága az alábbi képlet szerint adódik,