Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Horler Miklós: Az intézményes műemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872-1922)

hogy az minden esetben a bécsi Central-Commission véleményét tartozik kikérni. Az Akadémia ezt a megoldást udvariasan visszautasította, azzal, hogy „hazafiúi hálás tisztelettel örvend a magas helytartótanács dicső szándékának", de az Akadémia „sem közvetlenül, sem közvetve, a kebelében működő bizottság által sem most, sem bárminő más viszonyok közt, kormányi orgánummá nem lehet." Amennyiben ugyanis hatósági és gazdálkodási feladatokat kellene ellátnia, úgy olyan állami befolyás alá kerülne, amely az Akadémia alapszabályával nem egyeztethető össze. Ily módon a már küszöbön álló független magyar műemlékvédelmi bizottság létrehozása egy rosszindulatéi, magyarellenes aknamunka által megakadályozva, további évekre elhúzódó viták következtek, amelyek során Korizmics mindvégig igyekezett a magyar érdekeket keresztezni. Mire az ügy újabb kedvező fordulatot vehetett volna 1866-ban, a kiegyezés eredményeképpen létrejött újabb változások az érdemi döntést ismét elodázták. 1866-ban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók tettek újabb kísérletet egy törvénytervezet előterjesztésével az Országgyűléshez, de ennek tárgyalására már nem került sor.

23 A Kiegyezés után 1869-ben Henszlmann Imre, mint országgyűlési képviselő terjesztett elő egy törvényjavaslatot a történeti építmények és műemlékek ügyében, amelyben egy Budapesten székelő országos régészeti felügyelőség létrehozását indítványozta, amelynek hatásköre az ingatlan és ingó emlékekre egyaránt kiterjedne. A törvényjavaslat indokolásában keserűen jegyzi meg, hogy a Central-Commission működésének éveiben kevesebb műemlék ment veszendőbe, mint a megszűnése óta eltelt idő alatt, és reméli, hogy „azon jó és czélszerű közt, mit az absolut kormány törvénytelensége dacára, nálunk meghonosított, nem fogja tovább szünetelni engedni e tárgyat sem országgyűlésünk, sem kormányunk."

24 Még keményebben fogalmazza meg ezt Hampel József az Archaeologiai Értesítő 1869. évi I. évfolyamában egy temesvári műemlékrombolás kapcsán: „Látni, hogy nálunk századok fognak kelleni, míg Európa műveltebb nemzeteihez fölemelkedhetünk- írja - és hogy azon csekély tisztelet, melyet az absolutismus közegei csak nagy nehezen tudtak saját nemzeti emlékeink iránt reánk erőszakolni - a szabadság és alkotmány alatt elpárologván, visszaesimk a tatárok és törökök vandalismusi korszakába."

25 1870. január 31-én Henszlmann ismét interpellált az Országgyűlésben, sürgetve a műemlékvédelmi törvény napirendre tűzését, hivatkozva a kolozsvári középkori városkapuk lebontására, hangsédyozva, hogy „mostkell intézkednünk, különben félő, hogy majd nem lesz miről intézkedni". Sem az 1869 decemberében benyújtott törvényjavaslat, sem az 1870januári interpellácié> nem járt eredménnyel.

26 1870. március 6-án a magyar mérnök egylet választmánya nevében Hollán Ernő elnctk és Hieronymi Károly titkár intézett föliratot a képviselőházhoz a hazai műrégiségek megóvása tárgyában, melyben nyomatékosan felhívják a figyelmet azokra a pótolhatatlan veszteségekre, amelyek „ mind a hazai, mind az általános művészet- és tudományra nézve" származnak, „ha azokat összetett kezekkel, merő indolentiából pusztulni engedjük". „A történelmi és műemlékek - írja a mérnök egylet memoranduma - ha mindjárt egyesek birtokában vannak is, mint emlékek, mint műtárgy: a nemzet tulajdona, s ahhoz szentségtelen kezekkel nyúlnia senkinek sem szabad. Mivel pedig törvény nemlétében a pusztítás óriási buzgalommal folytattatik, minden halasztott perez be nem látható súlyú veszedelemmel fenyeget ..." Henszlmannhoz és Hampelhez hasonlóan szemére hányják a képviselőháznak, hogy „mióta közügyeinket a nemzeti kormány kezeli, e tekintetben rosszab-