Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Váliné Pogány Jolán: Az építészeti tárgyú rajz és grafika az OMvH Tervtárának tükrében

dó, többnyire gumiarábikum kötőanyagú festék, mely alól a hordozó papíranyag áttetszik. A tempera régebben kötőanyagában vizet, újabban egymásban nem oldódó kötőanyagú komponenseket (amelyben általában fehérje is található) tartalmazó festék. A transzparens festés áttetsző (pausz) papírra, esetleg olajjal átitatott papírra készül. A színek hátulról megvilágítva üvegablak illúzióját keltik, ezért használták ezt a technikát előszeretettel az e műfajban dolgozók. A szénrajz jellegéből következően ritka az építészeti rajzok között. A szénrudacskával készített rajz nagyméretű vázlatok, távlati képek készítésére alkalmas. A kész rajzot lakkal rögzítik. A barnásvörös festékkel készített ún. szépia rajzok a 19. században voltak kedveltek, akvarellpapíron szépen mutattak. Gyakran diófapáccal helyettesítették, ez a meleg barnás szín lavírozásra is alkalmas volt. A biszter szintén akvarellfesték, feketésbarna, tónusos ábrázolásra is alkalmas. Építészeti rajzoknál ritkán alkalmazzák. A pauzálásnál átlátszó papírt fektetnek egy rajzra, és ceruzával, tussal átmásolják az alsó rajzot. Ugyanezzel a technikával dolgoznak lényegében a nagyméretű falképek átmásolásánál, csak ott általában ecsettel. Az 1870-es évekig Magyarországon többnyire a bécsi ölt használták az építészeti rajzok léptékéül. Elvétve találhatunk csak, főleg a külföldön, esetleg Franciaországban tanult mestereknél más léptéket. Egy bécsi öl tartalmazott hat lábat, egy láb tizenkét hüvelyket, egy hüvelyk tizenkét vonalat. Érdekes módon gyakori volt a teljesen önkényes léptékválasztás. Például: egy hüvelyk, négy és fél vonal egyenlő egy öl; egy hüvelyk, három vonal egyenlő tíz láb; négy hüvelyk, egy vonal egyenlő harminc öl. Az 1870-es évek közepére a rajzolók áttértek a méterrendszerre, ami jelentősen megkönnyítette a rajzok műszaki használatát. Eleinte még előfordult, főleg a nem mérnöki végzettségű rajzolóknál a lépték manapság szokatlan megválasztása, például: 13 cm egyenlő egy méter; 73 mm egyenlő egy méter; 37 mm egyenlő tíz cm. A 19. század végére kialakult az a ma is használatos szokás, hogy az alaprajzok, a homlokzatok, a metszetek M-l:100, M-l:50, a helyszínrajzok M=l:200, M=l:500, a részletrajzok M=l:5, M=l:10 léptékben készülnek. A grafikák hihetetlen sokféleségében a készítési technika ad támpontot az eligazodáshoz. A korai nyomtatott művek az alkalmazott nyomtatóanyag fizikai tulajdonságainak és az ebből adódó megmunkálásnak megfelelően magas, mély és síknyomáséiak lehetnek. A fametszet magasnyomáséi: a rajz vonalai kiemelkednek a nyomóformából. A rézmetszet, a rézkarc és az acélmetszet mélynyomású: a vonalak vagy pontok bemélyednek a nyomóformába. A kőmetszet, a kőrajz síknyomású: a nyomólap felülete sík. A nyomólapra készített rajzolat vonalai a nyomófestéket megtartják, vagy a nyomtató rajzolatot a bevonó vegyületek kémiai reakció folytán történő duzzadása idézi elő. Ha a rajzot a nyomó felületre közvetlenül készítik direkt - ha papírra vagy más hordozóanyagra kerül a rajz és arról a nyomófelülere, indirekt eljárásról van szó. A rajz a nyomófelületre rákerülhet átnyomtatással vagy fotografálással. Az építészeti rajzok sokszorosítására újabban a fénymásolást használják. A szignatúra ugyancsak segíthet az eligazodásban. A szignatéira a 15. század közepétől szokásos és hamarosan általánossávált. Eleinte csak monogramokkal jelezték műveiket a szerzők. A szignatúra mindenképpen a művész saját kézjegye vagy teljes aláírása. A részletesebb jelzések már a festő és a metsző nevét is feltűntetik. Ritka a peintregraveur, aki saját rajzáról készít nyomóformát. A nevek után szereplő rövidítések mutatják az alkotók szerepét a nyomat elkészültében. Általában a rajz alsó részén a bal oldalon a festő neve, a jobb oldalon a metszőé áll.