Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása
Szinte szimbolikus jelentést, az anyagi-tárgyi esztétikum prototípusaként emblematikus szerepet nyert a zsámbéki diadalívnek és első főhajé)boltozatnak részben fennmaradt, a restaurátor által tektonikus szimbólum-jellegében hangsúlyozott motívuma: kétségkívül a 20. századi magyar műemlékértelmezés egyik kulcsa. Ha a szabad térben is még feszülő zsámbéki fél keresztboltozat a Viollet-le-Duc-i eredetű építészeti racionalizmus számára válhatott értékké, úgy Möller István másik eljárását, eredeti formáknak és kiegészítéseknek anyaguk útján vak) megkülönböztetését annak a semperi felfogásnak alapján emelhették alapelvvé, amely a stílusok eredetét az anyagra vezette vissza. A második világháborút követő évtizedekben - Lux Kálmán esztergomi munkájára hivatkozva - töretlen volt annak az elgondolásnak az uralma, amely mintegy az interpretátor tisztességének szimbólumaként fogta fel a megkülönböztetett anyaghasználat tanúságtételét. A műemlékek restaurálása mintegy a művészettörténet értékrendjének és tudományos eredményeinek tárgyiasulása, így történetében a művészettörténetírás önreflexiójára nyílik lehetőség. Nagyobb történelmi távlatban persze, éppúgy könnyebb a műemlékek restaurálását az építészet részének, mégpedig nagyonis jellemző részének tekinteni, amint nyilvánvalóbban jelenik meg az is, mennyiben támaszkodnak történeti koncepcióikra, illetve éppen fordítva: mennyiben alapjai, kiindulópontjai ilyen koncepcióiknak. Elkerülhetetlen a műemlékvédelem stílustörténete. Ennek a stílustörténetnek fontos korszakhatárai húzódnak az utóbbi három évtizeden belül. Az 1960-as években még alapvetően materiális-konstruktív ellentétek jelenítik meg a történetiséget, réginek és modernnek a szembeállításában. Később, a hetvenes évtizedtől a különböző korok formarendszereinek egymáson való átfonódása válik fő témává: a kép bonyolultabbá válásával, a történeti idő differenciáltabb szemléletével, folyamatként, s nemcsak „egykor és most"ként való beállításával van dolgunk. IV. A szemléletesség és a dokumentáció típusai: A „konzerválni, vagy restaurálni?" kérdésfeltevés valójában hamis dilemmát fogalmaz meg, a műemlékekkel való foglalkozásnak csak egyik részterületére vonatkozik: az emlékek materiális biztosítására. Kezdettől tágabbak a magyar műemlékekkel vak) foglalkozás keretei is. A Magyar Tudományos Akadémiának a magyar műemlékügy történetének kezdeteinél nevezetessé vált, Toldy Ferenc által fogalmazott, 1847es, 1859-ben megismételt felhívása ilyen értelemben idézi a külföld példáját: „...más nemzetek múltjok mind azon ereklyéit, amelyek egykori müveltségök és fényök felöl tanulságot tesznek, nagy gonddal, egyesületi és országos költséggel fenntartják, megőrzik, megújítják, hü és díszes rajzmunkákban a művelt világgal közlik, műértöik és tudósaik azokat vizsgálataik tanulságos tárgyaivá teszik, költőik pedig a költészet varázsfényében támasztják fel halottaikból...". Ez a program a historizmus emlékkultuszának eredeti programja: nemcsak a védelemé és a restaurálásé, hanem mindenekelőtt azé a folyamaté, ahogyan az emlékek, a történelmi ereklyék a társadalom kultéirájának szerves részeivé tehetők. A hangséily - s ezt szolgálja a közhelyszerű hivatkozás is a művelt külföld példájára - a műemlékvédelem civilizaUrrikus funkciójára kerül. Ejonekaz emlékkultusznak végső célját a tudományos feldolgozáson kívül ciy^mÉ^èV'^ lenti - ez önmagában is sejteti, hogy a cél más, mint a csak tecrlnikai érté^ lemben vett műemlékvédelem.
