Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása
A magyar műemlékvédelem kezdetén álló akadémiai felhívás leginkább feledésbe ment elemei közé tartozik az, hogy az emlékek materiális megőrzésének, megújításának feladatai mellett egyenrangúan szerepelnek benne a „hü és díszes rajzmunkák", a publikációk. Ezek a 19. század műemlékvédelmének igen fontos területét alkotják, s körükbe a szemléletességnek még egy formája tartozik: a műemléki kiállítások. Nem csak és nem is elsősorban dokumentációs feladatot jelentenek, hanem magukra vállalják az egyes épületekre és az építészet történetének egészére vonatkozó ismeretek szemléletes közlésének a feladatát. Az akadémiai felhívásban e „rajzmunkák" címzettje „a művelt világ", elérendő célja az egyetemes kultúra. Arról az elvről van szó, amelynek értelmében a művészettörténet valódi közege a rajzművészet: Winckelmann és ókori művészettörténetének folytatói, Séroux d'Agincourt, Cicognara művei óta az emlékek gyűjteményeiben a rajz jelentette a közös nevezőt, s ugyanez az elv érvényesült még a 19. század végéig is, Viollet-le-Duc Dictionnaire-jének illusztrációiban, Dehio és Bezold munkájának monumentális rajzi mappáiban. A rajz közegében dokumentált és egyben rekonstruált, megtervezett emlék legfontosabb 19. századi érvényesülési területe a kiállítás. A magyar műemlékvédelem gyűjtő munkájának kezdeti eredményeit már 1873-ban bemutatták a bécsi világkiállításon, Henszlmann vezetésével, majd 1879-ben a székesfehérvári országos kiállításon, 1880-ban a Képzőművészeti Társulat termeiben rendezett műemléki kiállításon. Ez volt a mintája az időről-időre rendezett, nagy - s mindenekelőtt a fénykép alkalmazásával módosult funkciójú: - műemléki kiállításoknak: az 1942es Nemzeti Szalon-belinek, az ugyanott rendezett 1960-asnak s a magyar műemlékvédelem 1972-es centenáris kiállításának a Budapesti Történeti Múzeumban. A magyar műemlékvédelem első korszakának zárását jelentő, nagy hatású bemutatója volt az 1896-os millenniumi történeti kiállítás, majd az 1900-as párizsi világkiállítás, e rajzi hagyatékának leltárát Gerecze Péter 1905-ös rajztár-jegyzéke alkotja. E kiállításoknak igen jelentős, szemléletességükben fokozott igényű, a 19. század végének művészettörténetében és muzeológiájában egyaránt kiemelkedő jelentőségű elemei a különböző másolatok. A 19. századnak azt a - részben technolcigiai szükségszerűség által diktált - törekvését tükrözik, hogy az eredeti állapotot a restaurálandó eredetitől különválasztva őrizzék meg. Falfestmények esetében e másolatok a színvázlatoktól az eredeti méretű pauszokig váltakoznak. Ugyanilyen jelentőségűek a 19. század második felében a jelentősnek ítélt faragványok vagy egész épületrészek állapotát rögzítő gipsz-kópiák. E két műtárgymásolási technikához járul a 19. század második felének modern, galvanoplasztikái eljárása. A másolatmúzeum a 19. század végén - az antikvitások akadémiai illetve mérzeumi másolatgyűjteményeinek kiegészítése útján - az egyetemes művészettörténet elvileg bárhol hozzáférhető gyűjteménye, a közös nevezőre hozott (így a többnyire esetlegesnek tekintett színességét nélkülöző) formák tárháza. A formatörténeti szempontú művészettörténetírás legmegbízhatóbb támasza a másolat, s a korai stílustörténeti munkák fényképes illusztrációit is gyakran szívesebben készítik a megvilágítás esetlegességeit kiküszöbölő öntvények, mint az eredetik nyomán. Ilyeneken alapulnak a századvég közkézen forgó művészettörténeti kézikönyvei. A századforduló középkor-képének mindmáig leginkább impresszionáló együttese a párizsi Trocadéro-palota, a Musée des Monuments Français másolatgyűjteménye.
