Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása

kenysége mindenekelőtt egy sor defenzív szemponttal ajándékozta meg a magyar kutatást, egyes emlékek értékének és az egész hazai történelem sajátszerűségeinek megítélésében. Ezekben a vitakérdésekben a Kaiserstaat összbirodalmi nézőpont­ja (Eitelberger) eleve az egyetemesség képviseletében, a magyar álláspont pedig partikularizmusként tűnhetett fel. A múzeumi művészettörténetben, az iparművészeti mozgalomban a tudomány­fejlődés zavartalanabb volt; nem véletlenül ezek váltak a hazai művészettörténet vezető területeivé a század végén a tisztelt tekintélyek nyomasztó marginalizálódá­sának idején. Az építészettörténetben és a műemlékvédelemben valciságos palo­taforradalomra volt szükség a századfordulón a pozitivizmus és a stílustörténetje­gyében. Ez a generáció hangoztatta először a „konzerválni, nem restaurálni!" el­vét, s vetette fel először a stíluspurizmus gyakorlatával szemben a műemlékvéde­lem önreflexiójának szükségességét. Ezzel egyidejűleg jelennek meg az első, késő reneszánsz és barokk emlékekkel foglalkozó közlemények. A két jelenség egymás­ra vonatkoztatásának, tehát a barokk megkülönböztetett védelmének a restaurá­tori gyakorlatban sokáig, biztosan az első világháború végéig (s bizonyos esetek­ben, amikor a barokk vagy újabb keletű értékek megszüntetését nagyobb régiség felmutatása „indokolja", máig) nincs jele, ami a felismerés elméleti jellegét és az ilyen meggyőződést vallóknak erőtlenségét egyaránt bizonyítja. A magyar művészettörténetírás története éppiigy megíratlan, mint a műem­lékvédelemé. Ezért teljességgel felderítetlen évszázados közös történetüknek a hozzánk közelebb eső fele, amelynek nekrológ- és jubiláris szinten művelt - s épp ezért tudománytörténeti következtetések levonására nem alkalmas - histo­riográfiájának mai állapotában kockázatos általános tendenciákról beszélni. Az egyik kétségtelenül a századelő progresszív hagyományának megszakadása (pl. Éber László marginalizálódása, a legjobban felkészült tudósok tömeges emig­rációja, az egyetemi tanszékek mérsékeltebben modern tudósokkal való betöl­tése), a konzervativizmus jelentkezése: mind a purista restaurátori gyakorlat­ban, mind az alapítók generációjának (különösen Henszlmann és Ipolyi pél­dájának) idézésében. Ez felelt meg a nemzeti értékrend iijabb, erőteljes hang­súlyozásának - az okok nem utolsó sorban Trianonra, a történeti Magyaror­szág összeomlására vezethetők vissza: a sokk a művészettörténész, a műemlék­védelemben működő szakember számára még közvetlenebb, mint a polgárok többsége számára. Mint rendszerint a műemlékvédelem érzékeny mérleg-struk­túrájában, mindez a történeti-elméleti stúdiumok és az építészeti gyakorlat meg­határozó szerepében is kifejezésre jutott. Az építész-oldal dinamikusabb szerepe olyannyira nyilvánvaló, hogy egy, a har­mincas években fellépett fiatalabb építész-generácié) jelentette a megújulás kiin­dulópontját is: gyülekezési helyük a Műegyetem Építészettörténeti Tanszéke. Elvi bázisuk a stílustörténeti szellemű építészettörténet, érdeklődésüknek legjelentő­sebb területe az Árpád-kori építészet, de legnagyobb újdonsága a késő gótika il­letve a barokk építészet tulajdonképpeni modern kutatásának megkezdése. A Mű­emlékek Országos Bizottsága, a Magyar Mérnök- és Építészegylet Közleményei il­letve a Technika folyóiratok jelentették e generáció építész és művészettörténész tagjainak működési helyét. Azokról a személyekről és azokról az elvekről van szó, akik és amelyek a magyar műemlékvédelemben a második világháború után ér­vényrejutottak, és történetét a közelmúltig meghatározták.

Next

/
Oldalképek
Tartalom