Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)

Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása

III. Védelem és kultusz: Dercsényi Dezső emlékezése szerint 1957-ben, a műemlékvédelem akkori magyar szervezetének elnevezését keresve, „Úgy döntöttek, hogy a felügyelőség kifejezés a magyar körülmények között előnyösebb, mert hatóságijellegétjobban tükrözi". Nemcsak az ilyen formában igényelt hatáskör specifikus, hanem magyar sajátosság mindjárt a műemlékekre vonatkozó aktivitás megnevezése és értelmezése is. A műemlékvédelem fogalma eleve tevékenységet jelöl, mégpedig defenzív, harcos magatartást. Veszélyeket idéznek fel ezek a szavak, s velük, akár a múló idővel, akár a szándékos vagy hanyag károkozással szembeni fellépést jeleznek. A Schutzra, a protectionra stb. van tehát jc> magyar szavunk és intézményünk is. Nincs szavunk, mégpedig a kezdetektől fogva, a nem intézményesíthető, hatóságra nem bízható elemre, a Denkmalpflegére. Hiányzik az mint a meglévőnek szüntelen gondozása, de hiányzik tudati értelemben is, mint a történeti emlékek, hagyományok ápolása, átvitele. Arról a jelenségről van szó, amelyet Alois Riegl mint emlékkultuszt tárgyalt. Pusztán a szavakra hagyatkozva tehát úgy tűnik, hazai emlékfogalmunkban ma is nagyobb szerepet játszik a materiális, vagyoni (nemzeti vagyon értelmében) érték, mint a szellemi. Az a közismert distinkció, amely szerint az emlékmű határozott és tudatos megörökítési szándék jeleként keletkezik, míg a műemlékre a szándékolatlan, spontán fennmaradás a jellemző, a valóságban sántít; sőt, hamis ez a különbségtétel. Nem ritkán tapasztalhatjuk, hogy a műemlék szándékos aktusnak, esetenként a hírmondó kiválasztásának köszönheti fennmaradását, s a spontán szándékolatlanság hímporát minden esetben letörli róla a műemlékvédelem, amely előbb a tudati szándék révén, majd rendszerint technikai beavatkozással is a történelmi kort megörökítő jelet, emlékművet farag belőle. A szakrális aurát a modern műemlékvédelem kezdeteinél a történeti érték nimbusza helyettesítette, de ennek türelmetlenségből való megvonása ugyancsak lehetséges. A magyar művészettörténet és műemlékvédelem kezdeteinél a romantikus historizmus értékszempontjai érvényesültek, pozitív értékelésre, elismerésre, védelemre csak a középkor és a reneszánsz alkotásai számíthattak. Ez a nemzeti történelem szempontjából az. Árpád-kor és „a vegyesházi királyok" korszakának hangsiilyozásátjelenti. A „hanyatló" késő gótika emlékeit (elbontották nemcsak a pécsi székesegyház még álló késő gótikus épületét, hanem még a 20. század elején, a szegedi Szent Dömötör-templomot is!) ugyanazzal a türelmetlenséggel irtják, mint - „magától értetődően" - az „elfajzott" reneszánszot: a barokkot, a „czikornyás" rokokót, a „copfos stílust". A barokknak „jezsuita" vagy „nemzetietlen" stílusként való lebecsülése, irtása csak az egyik indítékot árulja el, a másik, a Jakob Burckhardt kultúrtörténetének megfelelő érv (nem organikus, hanem „származék-stílus") csak mint címszó érvényesül. Ebben a jelenségben a magyar művészettörténetírásnak egyik kétségtelen születési hibája érhető tetten: az, hogy csak születése pillanatában volt korszerű, mivel megalapítóinak igazán szerves kapcsolata mindenekelőtt a 19. század közepének nemzetközi tudományosságával volt. Az építészettörténet számára, amely a műemlékvédelemmel együtt mindenekelőtt nemzeti tudományként szerveződött, ez a keret meglehetősen merev korlátokat is szabott, s e korlátok jellemző módon előbb rögzültek, mint a magyar művészettörténet tulajdonképpeni intézményesítése. A bécsi Central-Commission Magyarországra vonatkozó publikációs tevé-