Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása
tékek reális ismeretének előmozdítását jelenti. Épp ezeken mérhető le leginkább az egyetemes és a nemzeti feladatkör szoros korrelációja: olyan teendőkről van szó, amelyek minden civilizált népnek kötelezettségei, úgyszólván a civilizáltságnak magának fokmérői. Ebben az összefüggésben kell szólnunk a magyar műemléki kutatásnak egy specifikus kötelezettségéről. Műemlékvédelmünk első szervezetének, a Műemlékek Országos Bizottságának hatásköre 1918-ig köztudottan más volt, mint az az országterület, amelyre a mai Országos Műemlékvédelmi Hivatal illetékessége vonatkozik. A Hivatal archívuma, könyvtára, fényképtára az egyik legfontosabb azoknak az intézményeknek a sorában, amelyek a történelmi Magyarország emlékanyagának dokumentumait, a rájuk vonatkozó tudományos kutatások eredményeit őrzik. A magyar művészettörténetírásban a második világháborúit követő években tisztázódtak annak a pluralisztikus koncepciónak az alapelvei, amely az egyoldahian magyar kulturális fölényt és kezdeményezést hangoztató korábbi történetfelfogással szemben megvetette művészettörténetünk közép-európai keretben való művelésének reális szemléleti alapjait. Ebben a tekintetben csak gyarapodást hoztak azok a művészettörténeti kutatások, amelyek az egykori Magyarország emlékanyagát más nemzetek hagyományai szerint - vagy akár maguknak vallva is - vizsgálták. A cseh középkori és barokk művészet szemszögéből való vizsgálat tagadhatatlanul gyarapította, árnyalta a Felvidék rokon emlékeinek ismeretét. Ugyanez mondható el az Ausztriához került nyugat-magyarországi emlékanyagról, a románság erdélyi emlékeiről. A mai Magyarország szerb emlékeinek reális helyét is nehezen ítélhetnénk meg az anyaország összefüggéseinek ismerete, szerb kutatók aktív közreműködése nélkül. A történeti kérdések megítélésében, a hagyomány értelmezésében a vélemények eltérhetnek, viták során tisztázhatók. Az utóbbi idő fejleményei megtanítottak bennünket arra, hogy a jobbik esélynek tartsuk a műemlékek történeti hagyományára igényt formáló, őket kisajátító, de megbecsülő törekvéseket. A rosszabbik az, ha nem kellenek, ha olyan idegen testnek minősülnek, amit el kell törölni, tettleg siettetve vagy passzívan kivárva pusztulásukat, távol tartva tőlük és elüldözve azokat, akik hagyományukat elevenen tartanák. Műemléki kutatásunknak egyik legaktuálisabb feladata éppen ezekből a jelenségekből következik. Öncsalás lenne magyar műemlékvédelemről beszélnünk, ha ez nem jelentene egyet a magyarországi művészettörténet egész emlékbázisának védelmével, ugyanolyan igénnyel, amint szemmel tartjuk a történeti forrásanyag, az irodalomtörténeti emlékek és emlékhelyek, a néprajzi lelőhelyek sorsát. A hazai gyűjtemények ingóságai, a magyarországi művészettörténeti és régészeti emlékeknek a mai határokon kívül cső helyhez kötött egész tömegéről Magyarországon összegyűjtésre és feldolgozásra, kiadásra váró dokumentumok olyan feladatotjelentenek, amelynek elvégzése nélkül valójában azt sem tudjuk, mit mondhatunk a magunkénak, s ehhez képest minek megőrzéséhez ragaszkodunk. Ez a feladat teljes bonyolultságában mutat rá arra, hogy nemzeti kötelezettségeinknek eleget téve, hogyan töltheti be a magyar műemlékvédelem egyetemes küldetését. Ha nem ezt teszi, lehet kitűnő hivatal, rentábilis ügynökség vagy műterem, akár ingatlan értékek antikváriuma is, a nevében foglalt célkitűzést azonban szem elől fogja téveszteni. Művelőinek tiszteletre méltó hagyománya az egyik biztosíték, amely a helyes út követését garantálja.
