Bardoly István - Haris Andrea: A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 9. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996)
Marosi Ernő: Műemlékvédelem – az örökség hagyományozása
A történetiség szempontja azt diktálja, hogy éppúgy megértsük a forradalmi radikalizmus eljárásmódját, mint a vandalizmussal (ez ajakobinus diktatúra idején a konventben a szélsőséges emlékrombolás ellen tiltakozó Henri Grégoire abbé kifejezése) ellentétes, az emberiség és a nemzet értékeit elsőként definiálé> felvilágosult humanizmus álláspontját. De ugyanez a történeti szemléletmód kell hogy megkíméljen attól a fatalizmustól is, amely az emlékrombolásban az elkerülhetetlen kataklizmát, a netán kapóra jött megkönnyebbülést, a dolgok természetes elrendeződését vélné felfedezni. Éppen ellenkezőleg: a nemzeti történeti hagyaték - s nem egyszerűen vagyon - fogalma el nem hárítható erkölcsi kötelezettséget, történelmi felelősséget ró a művelt közösség minden egyénére, csoportjára s végül az államra is: a laissez faire álláspontja lehetetlen! Az egyetemesség fenti, műveltségi és morális megközelítéséből következik, hogy nemcsak gyakorlatilag elképzelhetetlen és céltalan eg)', a műemlékek védelmére berendezkedett, elszigetelt szervezet, apparátus vagy csoport magára hagyott tevékenysége. Az egyetemes történeti értékrend csak akkor lehetjelen egy társadalomban, ha nem mégoly emelkedett szempontok alapján vallott abszolút értékek ápolása áll szemben a helyi, generációs vagy egyes társadalmi rétegek, csoportosulások által vallott és pártfogolt értékekkel, hanem helyet, lehetőséget és türelmet kapnak ezek a parciálisabb hagyományok is. Más alapon nem lehet számítani a társadalom figyelmére és aktív részvételére céljaink megvalósításában, s másként haszontalan és doktriner vállalkozás az emlékek klasszifikációja, jogi és technikai védelme. 3. Mindenekelőtt a műemlékvédelem szellemi-kulturális, tudati aspektusai hangsúlyozzák tudományos bázisának jelentőségét. Ebben az összefüggésben a műemlékügy mindenekelőtt tudományos tevékenység, a művelődéstörténetnek, a művészettörténetnek, a régészetnek fontos - és tárgyából következően komplex diszciplínája. Az említett tudományágak, jól tudjuk, fontos szerepet játszanak a műemlékvédelem munkájában, amelynek minden egyes épület restaurálása előtt és közben szüksége van a történeti kutatás, a levéltári stúdiumok, az ásatások és falkutatások adataira, de - s talán nem is szükséges ezt itt hangsúlyozni - ugyanazon kritikai diszciplínák eleven kontrolljára is. Ezzel a praktikus célkitűzéssel, a nyilvántartás és a gyakorlati beavatkozások keretében végzett szolgálataikkal azonban nem lehet befejezettnek tekinteni a műemlékvédelem érdekében tevékenykedő történész kutatók munkáját. Vajon elégedettek lehetünk-e azzal, amennyire a műemléki kutatások ténybeli és szemléleti eredményei a közművelődésnek, a köztudatnak vagy akárcsak az idegenforgalomnak rendelkezésére állnak? Elégedett lehet-e a művészettörténetírás, a helytörténeti és művelődéstörténeti irodalom azzal a képpel, amelyet a műemléki kutatók összegzéseitől várhatnánk? E kérdéseket valójában csak akkor lehetne számonkérő hangsúllyal feltenni, ha a magyar műemlékvédelmi apparátusban csupa lehetőségeit és feladatát tekintve is szuverén tudós dolgozna, akiknek szabad történeti perspektívája - minden történeti kutatás elemi feltétele - nem csak vágy lenne, amelyet azonban napi, úgynevezett alkalmazott kutatási feladatok sorra meghiúsítanak. Pedig e tág perspektíva nélkül a műemléki kutatások aligha tehetnek eleget annak a feladatuknak, amely a nemzeti történeti hagyaték egészének feltárását, az ér-
