Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)
Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez
mencesalakból öntöttek, vagy sajtoltak (homok, vagy öntöttvas) formába. A salakhoz esetenként kő-, illetve téglaporos adalékanyagokat is kevertek. Próbálkoztak koksz, vag\' kőszénhamu és égetett mészdarabok együttes oltásával is. E korszak a délibábos műkőkészítés ideje. Optimista feltalálók „biztos", sőt, „végső" megoldásai tűnnek fel a szaklapok hasábjain és hirdetéseikben. A legtöbb „megoldás" homok, mész, kovasavas ásványi őrlemény, és valamely vegyi anyag keverékéből született, olykor nyomás alatt és/vagy gőzölve. Az égetett téglák mellett, mészből és homokból különféle eljárásokkal előállított, nem égetett falazó-elemeket is gyártottak. A betonból készített falazó-elemek elterjedését hőszigetelő-képességük hiánya akadályozta meg. Elterjedtek ellenben a mész és homok keverékéből készült falazó anyagok. E keveréket olykor egyszerűen formában érni hagyták, máskor a nagyobb szilárdság érdekében préselték, vízüveggel keverték, autoklávban gőzölték, avagy az alapanyagokhoz magnéziumot, klórmagnéziumot és szénsavas nátriumot adtak hozzá. Bár színezhetők voltak és a „kezelt" téglák kitűntek teherbíró képességükkel, széleskörű alkalmazásuknak fagyérzékenységük vetett gátat. A felsorolt kőutánzat-készítési módszereket előállításuk bonyolultsága, szilárdsági és minőségi problémáik, valamint általában; kivitelezésük tanulságai és az építőmesterek gyakorlati érzéke rostálta meg. A 20. század elejére a - tömeggyártásuk révén egyre olcsóbbá váló - portland-cement alapanyagú elemek kiszorították a piacról az egyéb homlokzatburkoló megoldásokat. Csupán a speciális célokra is használható eljárások maradtak ismertek. A kohósalak-termékek burkolóanyagként való felhasználását, - egyenetlen minőségük miatt - meg sem tudták valósítani. E termékeket viszont falazó- és kitöltőanyagokként, - csekélyebb nyomásnak kitett helyeken - a 20. század elejéig használták. A kohó- és kazán-melléktermékek cementkötésű anyagait mindmáig használják hőszigetelő anyagként. A magnézia-cement fúrészporral kevert változatát is évtizedeken át használták még hőszigetelésre; adalékanyag nélküli változata azonban keménysége miatt inkább fal, mint padlóburkolatként él tovább. Máig használatos a mészhomok-tégla is, ám leginkább homlokzati burkolóanyagként. A kivitelezés problémái, valamint a tartósságra, takarékosságra, vagy gyors építésre való törekvés egy homlokzaton, (sőt, akár egy nyílás-keretezésen belül is) „kevert" megoldásokat eredményezhetett. Kő és műkő elemek együttes alkalmazása mellett, az időjárástól igénybevett, vagy nehezen faraghaté) tagozatok gyakran időtálló, könnyen formázható kerámiából készültek. Kitett tagozatok esetében az elemek rögzítése bonyolultabb és költségesebb is lehetett mint előállításuk. Különösen a nag)' épületek monumentális főpárkányának építése maradt kritikus kérdés. A különféle anyagú elemek együttes alkalmazása olykor meghökkentő csomópontokat eredményezett. A lokális vízszigetelés/elvezetés megoldása is nehéz feladatnak bizonyult - például párkányzatokon. A tervezők gyakran azt sem vették figyelembe, hogy az eltérő anyagok azonos színezés esetén is másképp „öregednek". Belső burkolatok Tárgyalt korszakunk építő gyakorlatának jellegzetes elemei voltak a különféle padlóburkoló (agyag-, gipsz-, aszfalt-) tapaszok. Legelegánsabb megoldásuk volt a „velencei tapasz", vagyis terrazzó. E burkolatot több rétegben, mosott, főzött régi vakolat- és kődarabok, valamint téglatörmelék mészhabarcsba rakásával- döngölésével, majd márványlisztes, festékporos fényezésével, csiszolásával hozták létre. Az évenként kétszer lenolajos bedörgölésre szoruló terrazzót, akárcsak a hozzá ha-