Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez

sonlóan bonyolult készítés-módú mozaik burkolatokat a 20. század elejére kiszorította a cement alapanyagú műkő burkolat, amelyet eleinte a mozaikhoz hasonlatos mintázattal készítettek. A kor mezőgazdasági építészetének mára elfeledett „különlegességei" voltak a mész, kavics és marhavér keverékéből öntött - döngölt muszka-tapasz, amelynek felületét rozsliszt-marhavér keverékéből alakították ki és vér-olajfesték keverékkel mázolták; az agyag-vér-vaspor keverékéből döngölt száraz-; illetve az előbbiekből, valamint lóhúgyból döngölt nedvestap asz. Belső terek burkolataként a márvány mellett a műmárványozás különféle eljárásaihoz folyamodtak. A Besson-féle márvány, gipsz és mész enyves kötésű keveréke; a szintén enyves kötésű stukkmárvány gipsz és homok alapú; a stukkó-lustro színezett, felületkezelt gipsz-mész keverék; a márvány-cement timsóval kezelt többszörösen kiégetett és lakkozott gipsz...A drága stukkó-lustrót gyakran fehérmész-gipsz-timsóoldal keverékéből készült, viaszolt felületű, olcsó „fehér gipszvakolattal" váltották fel. A magnézia-cementhez adagolt szénsavas mésszel is kielégítő minőségű márvány-utánzatú felülethez jutottak. Az eklektikus építés anyagválasztásának alkonya Az épület költségeit az építtető szempontjából több tényező befolyásolta; ezek között az anyag és a kivitelezés megoldásai éppen úgy szerepeltek, mint a kivitelezés időtartama, valamint a karbantartás költségei. Az a 19. század végi építtető és az az építész, akik valamely anyag alkalmazása mellett döntöttek, nem feltétlenül az olcsóság érdekében áldozták fel az építészeti „igazságot", különösen akkor nem, ha egyébként látványos és költséges megoldásokkal, - színes üveggel, kovácsoltvassal, mozaikkal - ékesítették épületeiket. A kor építészei a maguk érdekei és logikája szerint jogosan jártak el akkor, amikor anyagaikat megválasztották. A bemutatott eljárásokból érzékelhető a korszak építés-kivitelezésének sokrétűsége és alapossága. Építőmestereik azzal a kitartással és optimizmussal kísérleteztek, ami más iparágakban a gőzkalapács, gőzhajó stb. feltalálásához" vezettek. A „hatvanhetes" korszak építési konjunktúrájában - amely válságokkal tagolt és változó intenzitású volt ugyan, de mégis az egész időszakot jellemezte - az építőmesterek számára nem elsősorban a minél olcsóbb építés jelentett problémát, hanem az egyre differenciáltabb feladatokhoz megfelelő anyagok megtalálása és alkalmazása; a tartósság (időjárás-, fagy- és kopásállóság) biztosítása, kifejezetten nagyvárosi körülmények között is; továbbá az építés „gyorsítása"; valamint az építési szezon kiterjesztése, téli hónapokra is. A különféle anyagokat, módszereket, eljárásokat - miként leírtuk -, a maguk idejében a gyakorlat szűrte meg; az egész korszak legnagyobb zsákutcájának a vízüveg alkalmazása bizonyult. Az első világháború után viszont az egész magyar építőipar helyzete megváltozott. Az építészeti felfogás változásával egyes - általában költséges, vagy valamely építészeti irányzathoz kötődő - megoldások iránt csökkent az igény. Az elnyúló dekonjunktúra a korábbi időszakhoz képest felértékelte az élőmunkát és változtatott a kivitelezés gyakorlatán. Az „aprólékos" eljárások helyét lassan átvették az egységesebb, „nagyüzemibb" módszerek, amelyeket a szakipar munkarészei kevésbé tördeltek szét különálló munkafolyamatokra. A „modern" építészet tovább szűkítette az építés-kivitelezés medrét. Az a tévhit, amely szerint az építész, a maga szakmájának eszközeivel társadalmi és politikai problémákat képes megoldani, megváltoztatta az építészet hagyományos értékrendjét. A szociális felelősség oltárán feláldozott esztétika az egész építés folyamatának leértékeléséhez vezetett. Az építés-kivitelezés egyes szakágai egyszerűen meg is szűn-