Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)
Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez
Gemen thabarcsok A későn kialakuló építési konjunktúra miatt hazánkban nem terjedtek el a 19. század elején Nyugat-Európában használatos - és idővel tökéletlenségük miat elfeledett - cementkészítési eljárások; Tournay-i cement, Loriot-habarcs, Sartoriféle cement...E század első felében elterjedt viszont a magyar építési gyakorlatban a kőből és márgából égetett román-cement, (amelyet első nagyüzemi gyártójáról akkor Parker-cementnek is neveztek) és a vulkáni eredetű kőanyag őrleményéből és mészhidrátból álló puccoláncement használata. A Helytartótanács Műszaki Igazgatósága által 1820-ban kiadott „Ingenieius-Direktiv" már utasításokat tartalmazott arra vonatkozóan, hogy miképp' készíthető vízálló (puccolán) cementhabarcs. A Portland-cement használata e század második felében vált általánossá. A fentiek mellett, e korszakban több, ma már nehezen azonosítható összetételű-gyártási eljárású, tiszavirág életű „cement" tűnt fel. Ki tudja ma, mi volt a Neuenhauser-féle hőálló cement? Hová lett a - kén-adalékanyagos - „félcement"? Tartósabb „sikere" csak a puccolán-jellegű salakcementnek volt, amelyet kohók környékén a megőrölt salakanyag mészporos keverékéből állítottak elő. A drága, de állandó minőségű portland-cementet nagy szilárdság-követelmény esetén, vagy igényes helyeken használták, az olcsóbb, ám ingadozóbb minőségű román- és puccolán-cementet ellenben akkor építették be, amikor, (például alapozásoknál) nagyobb tömegre és egyenletes, de kisebb szilárdságra volt szükség. A puccolán és puccolán-jellegű cementeket fokozott fagyérzékenységük és jelentős vízigényük idővel háttérbe szorította. A cementhabarcsok - kivitelezési szezont korlátozó - fagyérzékenységét az 1870-es évektől már konyhasó hozzáadásával korrigálták. E század végére tisztázódott a hőfejlődést okozó, illetve a kötésgyorsítást előidéző adalékanyagok, (gipsz, káliumszulfát, magnéziumszulfát, szóda...) használatának módja. Takarékosabb építésnél egyszerű fagyáspontot csökkentő anyagokat (alkohol glicerin, só...) használtak. A szigorodó műszaki követelmények rávezették az építőmesterek arra is, hogy a habarcs homokjában maradó szerves anyagok, valamint a timföld csökkentik a szilárdságot. Alkalmaztak a dolomitos márgából gyártott, magnéziumkarbonát-tartalmú dolomit-cementet is, (Közép-Európában elterjedt márkanevén; „albolith-cementet"). A dolomitcement alapanyagú vakoló-habarcsok, ammóniákos, - a gyakorlatban tengervizes, szalmiákszeszes, vagy vizeletes lemosása kifejezetten kemény, kiváló vízszigetelő-képességű, ki nem virágzó falfelületet eredményeztek. A korszak építészete az istállók vakolóanyagaként tartotta számon. E cemendajta elfeledettségét, egyenetlen minőségének és az iránta való speciális igény megszűnésének köszönheti. Festések A vakolatokat - az igénytelen megoldásokat kivéve - festették. Általában a korábban megszokott gyakorlatnak megfelelően olajos-, enyves-, vagy mészfestékekkel dolgoztak. A 19. század elején az utóbbi festési mód volt a kedveltebb, ám az olajos festés víztaszítóbb (tehát fagyásbiztosabb) megoldást igéit. A kor építőmesterei a század közepétől megkérdőjelezték a vakolatok olajos festésének időtállóságát és ha mégis olajos festés mellett döntöttek, a vakolat felületét ecetsavas, vagy ammóniákos lemosással készíttették elő ehhez. Ekkor vehették észre, hogy a cement- és mészhabarcs szénsavas lemosása ammóniákkal, nem csak érdesítő hatású, de az ammóniák hatására képződő mészkristályok e felületet kőszerű jelleggel látják el. E módszert a savas lemosás életveszélyessége, a kialakuló felület vígasz-