Pamer Nóra szerk.: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára (Művészettörténet - műemlékvédelem 6. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994)

Déry Attila: Az építészeti eklektika anyaghasználatának kérdéséhez

talán szürkesége és e vakolat „táskásodási hajlama" feledtette el. Nem bizonyult hosszú életű megoldásnak a vakolt falfelületek vízüveges lemosása sem, holott az elmélet (a vízüveg, a vakolat szénsavas mésztartalmával egyesülve, ellenállé>bb kovasavas mésszé alakul át...) jó eredményeket ígért. Nem számoltak azonban sem a levegő savas (agresszív) szennyező anyagaival, sem pedig azzal a ténnyel, hogy a frissen elkészült falak még sokáig „dolgoznak"; mozgásuk hatására a nem rugalmas, nem homogén kéregfelületek repedeznek és a mögéjük szoruló nedvesség a vakolatot roncsolja. A freskó-készítésben megkülönböztették a valódi (al-, illetve buon-) freskó festését, - amelynek során az alapra felhordott festékanyag kötését a széndioxid-hatásra kiváló mészkristályok egyedül, vagy a festékhez kevert kis mennyiségű kazein-oldattal együtt végzik -, a többnyire enyves kötőanyaggal készített álfreskótól (hamis freskótól). A nagyvárosi levegő szennyezettségéből következő oxidációs szürkülés újabb eljárások keresésére kényszerítette a festőket. Johann Nep. Fuchs 1825-ben elsősorban fafestészeti célra kísérletezte ki a vízüveget, amelyet kálium, vagy nátrium kovaföldes keverékéből állított elő (káli- illetve nátronvízüveg). A víz üveg festészeti célú alkalmazásával azonban lassan felhagytak, és csak a fal kivirágzását gátló-rögzítő vízüveget használták tovább. Helyette a levegő kéndioxid tartalmának ellenálló és a mésszel rokon bárium-származékokat próbálgatták. A báriumhidroxid telített oldata, a baritvíz a freskószínezékek megfelelő adalékanyagának bizonyult. (Leuchs-technika). Nem terjedt el a belső festés üveglapos védelme, sem a „visszájáról" (tükörképben!) festett és mennyezetre erősített üveglap freskóként való alkalmazása. A fenti anyagok és eljárások mellett, egyes építészek meglepő egyéni megoldásokat alkalmaztak. Alpár Ignác a zöld színezés érdekében, a tufakő homlokzat rézgálicos lemosásával is próbálkozott. Kőburkolatok és védelmük Az épülethomlokzatok kialakításának, reprezentáció és költség szempontjából legfontosabb kérdése azonban a burkolóanyag fajtájának kiválasztása maradt. Tőkeerős építtető kőből - rendszerint homok, vagy mészkőből, gránitlábazattal óhajtott építkezni. A szerényebbek megelégedtek mészkőből készült kitett tagozatokkal és lábazattal. Általában az egyszerű, vakolt homlokzatokat is mészkő lábazatra állították. A kor építőmesterei egyféle anyagból tervezett - főképpen mészkő - falfelületek kivitelezéséhez is többféle lelőhelyű, keménységű követ alkalmaztak, a várható fizikai igénybevétel függvényében. A kövek óvásának, felületvédelmének számos módját próbálták ki ekkor. A 19. század elején a védendő kőfelületeket olajos mázolással látták el, amely azonban esztétikailag már akkor is kifogásolt eredményt adott. Az egész korszakban általánosan alkalmazott módszer maradt a mészkő tagozatok „telítése" mésztejjel és az esetleg hozzákevert színező anyaggal, rendszerint mészfestékkel. A 19. század második felében kísérleteztek cementtejes kő-telítéssel, amelyhez adalékanyagként néha a kőanyag őrleményét adták hozzá. A már sérült kőfelületeket lefaragták és hiányosságokat cementtel, kőkittel pótolták. Az így ápolt falfelületek, (a kőfelület és a pótlások egyenetlen öregedése miatt) „tarkákká" váltak. Próbálkoztak ekkor a kőfelületek vízüveges telítésével is, amely gyorsan elterjedő, kedvelt, ám kritikus megoldásnak bizonyult. A kövek pórusait a vízüveg kiválóan eltömítette, ám „blokkolta" is a fal nedvességének távozását a külső felületen; a vízüveggel telített kőfelület mögött megrekedő nedvesség megfagyhat és le-