Lővei Pál szerk.: Horler Miklós Hetvenedik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 4. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)
Merényi Ferenc: Három olasz főváros: Torino, Firenze, Róma-1861, 1865, 1871
varában tevékenykedett. Nevéhez fűződik a kor kétségtelenül legmerészebb, virtuóz szerkezeti megoldású olaszországi épülete, a Mole Antonelliana. A négyzetalaprajzú, merész, kupolájú, toronyszerű felépítménnyel koronázott, eredetileg zsinagóga rendeltetésű épület terve 1863-ban készült el, de csak 1878-ban kezdték meg a kivitelezését, s tíz évi munka után - a város költségén - a Risorgimento emlékmúzeumaként adták át rendeltetésének. 11 Ezt a különös, egyedi, a maga nemében páratlan épületet a kor jellegzetes dokumentumaként - s egyben a városjelképeként is - a torinóiak ugyanolyan ragaszkodással őrzik a lebontás időnként felmerülő veszélyétől, mint annak idején a párizsiak az Eiffel-tornyot. (4. kép) Antonelli a történeti formák kiváló ismerője volt s egyben a hagyományos szerkezeteket merészen alkalmazé) konstruktőr is, amit nemcsak a nevét viselő alkotása bizonyít. A novarai San Gaudenzio késői reneszánsz templom négyzete fölé merész szerkezetű, 121 m magas kupolát emelt. Személye ezekkel az alkotásaival éigyszólván az egyedüli összekötő kapocs az olasz építészet történeti folytonosságában a nagy barokk szerkezeti újítók és a huszadik század konstruktőr építészei (Nervi, Morandi, Danusso s a többiek) között. Firenze, 1865 A főváros Firenzébe történt áthelyezését 1865-ben (egyébként Dante széiletése 600. évfordulójának évében 12 , az indokolta, hogy a kormányzat minél inkább az ország földrajzi központjába kívánt kerülni, s e tekintetben Réimára, mint végső célra, a francia csapatok által támogatott-védelmezett egyházi állam fővárosára legalábbis akkor éigy vélték - nem számíthattak. Firenzében, ebben a történelmi értékekben különösen gazdag városban a közintézmények ideiglenes elhelyezésére számos műemléki épédetet igénybe lehetett venni. A királyi rezidenciát például a Palazzo Pitti-ben rendezték be, a szenátust és a képviselőházat valamint a külügyminisztériumot a Palazzo Vecchió-ban, a belügyminisztériumot a Palazzo Medici-Riccardiban helyezték el. A nagyszáméi kormánytisztviselő megjelenése azonban, de a város lakosságának természetes növekedése is szükségessé tette - a kor terminológiája szerint - a város „megnagyobbítását". Az általános és részletes rendezési tervek elkészítését és a munkálatok irányítását Giuseppe Poggi (1811-1901) építészre bízták. Poggi nagy műveltségű, széles látókörű és mind műszaki, mind művészi tekintetben - kora általános nézeteinek megfelelően - alaposan felkészült szakember volt, jól bevezetett magántevékenységgel. De Fusco szerint „...az első és talán egyedüli építész volt a 19. századi urbanisztika történetében, akinek munkássága egy egész városra nyomta rá bélyegét... "A 5 Poggi tervének lényegében három alapvető igényt kellett kielégítenie: (1) le kellett bontania a városfalakat a terjeszkedés lehetőségének biztosítására, a legalkalmasabban hasznosítva az így nyert környező szabad területet s a városfal nyomvonalát; (2) szerves és komplex megoldást kellett találnia az. Arno vízhozamának szabályozására, és (3) el kellett készítenie az új lakóterületek beépítési és építészeti terveit. A koncepciót a város vezetése azzal - a törvényhozáshoz intézett - kéréssel fogadta el, hogy a benne foglaltakat minősítsék „közhasznú munkálatoknak"; ez ugyanis lehetővé tette a magántulajdonéi ingatlanok - térítés ellenében történő - közérdekű kisajátítását. (5. kép) A közhasznúvá nyilvánítás alapján történő kisajátítás a 19. század utolsó harmadában az urbanisztikai tevékenység legfőbb támasza volt Olaszországban, ami az ország második fővárosában, valamint Nápoly újjáépítésében s nem sokkal később
