Valter Ilona szerk.: Entz Géza Nyolcvanadik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 2 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Entz Géza nyolcvan éves. Horler Miklós köszöntője

szőlész, aki a magyar kertészeti szakoktatás megalapítója. Nagyapja: Entz Géza (18421910) zoológus, egyetemi tanár. Két nagybátyja: Entz Béla (1877-1959) patológus, egyetemi tanár, a tuberkulózis kutatója, és Entz Géza (1875-1943) zoológus, akinek nevéhez a Balaton életének korszerű hidrobiológiái vizsgálata fűződik. A természettudományokat művelő generációk után édesapja: Entz Ferenc táblabíró leit, de fiatal korában még a színészi pálya vonzotta. Tőle örökölte az irodalom, a színház, a zene, az opera és a képzőművészetek szeretetét, ami végülis pályaválasztására hatással volt. Már gyermekkorában megismerkedett Hollandia és Ausztria nevezetességeivel és megragadták a bécsi Kunsthistorisches Museum remekművei. Emellett tizenkét éven át tanult zongorázni és a zenei kultúra, az operák és hangversenyek értő szeretete máig is elkísérte. 1923-31 között budai ciszter-diák volt, kedvenc tanára Brisits Frigyes, a kiváló irodalomtörténész volt, akitől — kiváló stiliszta édesapja mellett — választékos stílusát tanulta. A műalkotások iránt már gyermekkorában kialakult vonzalma végülis a Pázmány Péter Tudományegyetem felé irányította, ahol 1931-35 között a történelem-latin-művészettörténet szakon végezte tanulmányait, Hehler Antal tanítványaként, miközben az Eötvös kollégium szellemi műhelyének levegőjét szívta magába. 1937-ben doktorált „A magyar műgyűjtés történetének vázlata 1850-ig" c. disszertációjával. A család és az iskolák meghatározó szerepe világosan kirajzolódik Entz Géza életében, amire azért is érdemes felfigyelnünk, mert napjainkban éppen ez a két szféra küzd válságokkal és jó, ha mind többször felidézzük ezek jelentőségét, valamint azt a felelősséget, amely ebből ránk hárul. A pályakezdő művészettörténész először a Szépművészeti Múzeumba került, ahol Balogh Jolán és Hoffmann Edit mellett gyakornokoskodott a fényképtár és a grafikai gyűjtemény rendezési munkáiban. Balogh Jolánnak aztán élete végéig nagy tisztelője maradt és idővel egyfajta munkamegosztás alakult ki köztük Erdély művészetének kutatásában. Míg Balogh Jolán Erdély reneszánsz művészetében merült el, addig Entz Géza érdek léklése az erdélyi romaniha és gótika felé fordult. Első írásai még ezt megelőzően a Magyar Kultúrszemlében jelentek meg, ahol egy sorozat mintegy húsz egymást követő közleményében a kortárs magyar szobrászat legjobbjait mutatta be, köztük Medgyessy, Ohmann, Szervátiusz, Pátzay, Ferenczy, Borsos, Kerényi és mások művészetét. Erdély történetével akkor jegyezte el magát, amikor 1941-ben a Kolozsvári Egyetem könyvtárába nevezték ki segédőrnek. Itt kezdte megismerni Erdélyt, melynek minden részét bejárta, sokszor gyalogosan, és sorra adta közre beszámolóit és tanulmányait Erdély művészetéről az Ellenzék-ben, az Erdélyi Tudományos Füzetek-ben, az Erdélyi Múzeumban és az Erdélyi Tudományos Intézet Kiadványai-ban. 1945-ben a Bolyai Tudományegyetem Művészettörténeti Tanszékének vezetője lett docensként. Itt folytatta kutató munkáját és itt kezdte meg továbbadni tudását, valamint új generációkat lelkesíteni Erdély múltjának és művészetének megismerésére. Már ekkori publikációiból is kitűnt, hogy elsősorban a középkor, ezen belül is az Árpád-kor és a gótika építészete vonzotta érdeklődését és viszonylag rövid - kilenc esztendős - erdélyi működése alatt rengeteg középkori műemléket tanulmányozott és tett közzé publikációiban. 1950-ben egyetemi szerződését nem újították meg, és így újból visszatért Budapestre, de kilenc évi kolozsvári működése egész további tudományos pályájára nézve meghatározó volt: Erdély művészetével és a középkori építészettel való kapcsolata máig is megmaradt. Visszatérése után az éppen akkor újjászervezett műemlékvédelmi szervezet: a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja keretében kapott munkát, várostörténeti előadóként. Pályája ettől kezdve kapcsolódott össze a magyar műemlékvédelemmel, amelynek rövidesen egyik vezéralakjává vált és maradt mindmáig. A műemlékvédelmi apparátus többszöri átszervezése után, végül az 1957-ben létrejött Országos Műemléki Felügyelőség tudományos osztályának megszervezésével és vezetésével bízták meg. Ii