Valter Ilona szerk.: Entz Géza Nyolcvanadik születésnapjára Tanulmányok (Művészettörténet - műemlékvédelem 2 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993)

Román András: A történeti városok nemzetközi kartájának története és tanítása

A Történeti városok nemzetközi kartájának története és tanítása ROMÁN ANDRÁS M int ismeretes, több mint négy évi kemény előkészítő munkálatok után 1987. október 10-én az ICOMOS VIII. közgyűlése Washingtonban elfogadta a Történeti városok nemzetközi kartáját. Nag)' megtiszteltetésnek tartom, hogy a Kongresszuson én terjeszthettem be a Kartát, amit a jelenlévők közfelkiáltással fogadtak el. Mi ez a Karta, mit tartalmaz és miért volt rá szükség? A jobb megértéshez legalább 1964-ig vissza kell nyúlnunk, a Velencei Kartáig. A műemlékvédelemnek ez a mára klasszikussá vált alapokmánya volt az első olyan nemzetközi határozat, ami gyökeresen szakított a múlt azon műemléki felfogásával, hogy csak az egyedi műemlékekkel törődtek, az együttesekkel, az összefüggő területekkel nem. Jól tudjuk, hogy ez az egykori szemlélet a műemlékvédelemmel együtt a XIX. században alakult ki, de a XX. század első felében is uralkodó maradt. A második világháború szörnyű pusztításai irányították először a figyelmet a városokra, az együttesekre, feltéve a kérdést: csak a katedrálisokat kell-e helyreállítani vagy egész városrészeket is? Az emberiség szerencséje, hogy a szakemberek rájöttek (vagy talán a népekjöttek rá, s a szakemberek magukévá tették a társadalom követelését), hogy a kulturális identitás kifejezéséhez nem elégségesek a kiemelkedő értékek, hanem a mindennapok szerény emlékei is hozzátartoznak ahhoz. Az emberek nem fogadták el lakhelyük gyökeres átépítésének tervét, nemcsak imádkozni akartak ott, ahol régen, hanem lakni is. S legfőképpen látni mindazt, amihez generációkon át hozzászoktak: igényelték, követelték városuk régi képét. A háború utáni új építésnek így szerencsére nem modellje, csak egyik lehetséges változata lett Drezda, ahol a kiemelkedően fontos műemlékeken, elsősorban Zwingeren kívül mindent eltakarítottak az új kedvéért, ahelyett, hogy helyreállították volna a sérült, de mégis helyreállíthatóakat. A népek helyreállították, ismét lakhatóvá tették és a napi igényekhez igazították St. Malo-t éppúgy, mint Leningrádot, vagy itthon a budai várnegyedet. Ebből a szempontból teljesen meg kell érteni a lengyeleket és meghatottan kell kalapot emelni lelkesedésük előtt, hogy abban se engedtek a fasizmusnak, hogy az nyomtalanul tüntesse el fővárosunkat. Az 50-es, 60-as évekre sok országban kezdtek egyre inkább az együttesekkel foglalkozni, olyanokban is, ahol a háborús károk kisebbek voltak. 1963-ban napvilágot látott a franciák híres Lex Malraux-ja, a történeti városok rehabilitációjának napjainkig legjobb, leghatékonyabb törvénye. Ilyen előzmények után gyűltek össze 1964 júniusában Velencében a világ műemléki szakemberei, hogy egyrészt létrehozzák nemzetközi szervezetüket, az