Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Történeti áttekintés

Adolf, majd (liptóujvári) Stróbl Alajos és Zala György szerepeltek. A „társaság" külö­nösen a biztos kezű, témáitól távolságot tartó, habos neobarokkot kedvelő Zalát „fut­tatta" - mert a korabeli társadalmi piramis csúcsán állók ízlésének megfelelő műveket alkotott és mert tudott társaságban „művész-módra" viselkedni. (A Milleneumi Emlék­mű huszonhat szobra és tizennégy domborműve közül Zala tizenöt szobrot és az ösz­szes domborművet maga készítette. Mellette csak Senyéi Károly, Füredi Richárd, Mar­gó Ede, Teles Ede, Kiss György és Köllő Miklós jutott szóhoz.) E körülmények között érthető a valóban tehetséges, de bohémságában devianciába hajló Donath Gyula mel­lőzése, aki jobb híján temetői és épületdíszítő szobrászként érvényesült. Érthető a jó képességű Marhenke Vilmos megfutamodása is a megmérettetés elől, előbb az épület­szobrászatba, majd kerámia díszítőelemek gyárosságába. Az „alakos" szobrászok kö­zül Brestyánszky Bélát egy mások árnyékában eloltott művészélet, Mayer Edét, Fesz­ler Leó melletti másodkezessége, majd az elismertség hiánya, Szécsi Antalt, Szász Gyulát és Vasadi Ferencet az elismertség hiánya, önnön egzisztenciális problémáik, valamint - talán csak Szászt és Vasad it - technikai problémák vezettek az épületszob­rászok táborába... Bezerédi pedig - dacára a többinél lényegesen jobb társadalmi hát­terének -, láthatóan szándékosan maradt meg a jellemábrázoló készségének és szob­rászi felkészültségének megfelelő portrészobrászatnál; kompozicionális gondjai korlá­tok közt tették csak lehetővé számára, hogy épületdíszítőszobrászati műveknél na­gyobb igényű feladatokat vállaljon. Más „menekülési" lehetőség is létezett, igaz, keve­seknek; a középszerű Lóránfi Antal és id. Mátray Lajos művész-tanárként biztosították egzisztenciájukat. Ez lett a sorsa Radnai Bélának is. A XIX. sz. végén feltűnő ifjabb szobrásznemzedék ellenben megélhetési gondjai ellenére sem kért ebből a szerepből. Míg Feszler, Brestyánszky, Donath és Szécsi, a maguk fiatalkorának normái szerint megengedhették maguknak, hogy épületszobrászok is legyenek, az 1890-es évekre fel­nőtt egy feltétlen művész-tudatos réteg, amely a hatalmas konkurrencia és tán alkotói egyéniségük hiánya miatt sem tudott érvényesülni, ám - a Parlament, a Kúria és a ki­rályi palota anyagilag igen jelentős és egyben némi elismertséget is biztosító díszítő­szobrászati megbízásai kivételével - nem engedett intakt művész-szerepéből. Köllő Miklós, Füredi Richárd, Kiss György, Strohoffer Béla, Jankovits Gyula, ifj. Mátray La­jos, Lantay Lajos, Tóth István, Keszler Adolf, Holló Barnabás, Fleischl Róbert, Harasz­ti-Hirsch József, Andrejka József, Damkó József, Lóránfi Antal képezte e nemzedék de­rékhadát. Valamennyiük életműve torzó; éppen a jelentős, nevüket megőrző alkotások lehetősége hiányzott. Köllő, Kiss és Füredi részvétele a Milleneumi emlék munkáiban, Holló és Damkó szobrai a piarista rendházban, a néhány emlékszobor, sovány vigasz­nak számíthattak, különösen ha tekintetbe vesszük a konvencionális felfogású Mayer Ybl-emlékszobrát, valamint Szécsi kevés leleménnyel megalkotott Baross Gábor-emlé­két, amelyek önálló alkotásokként megőrizték e két szobrász nevét. A „mellőzött" szobrászok életpályája igen változatosan alakult; volt aki hamar meghalt, - Köllő Mik­lós -, volt aki hamar elitta az eszét - mint Szandház Ferenc veje, Keszler Adolf -, az ugyancsak a Szandház műhelyből jött Singer Antal ellenben panziót nyitott... Ober­schreiberhauban (Ausztria). Ott is halt meg 1913-ban. Azok a szobrászok pedig, akik túlélték az első világháborút, a megváltozott körülmények között, - csonka ország, szűk piac -, nyomoroghattak. Hozzájárult a szakmai szétválás e folyamatához az a tény is, hogy a kiegyezés ko­ri

Next

/
Oldalképek
Tartalom