Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Történeti áttekintés

rának lendületét és feltétlen diadalérzetét a magyar társadalom a századfordulóra több, de döntően politikai okból - elveszítette. Sikertelen szobrászati pályázatok nem tudták fenntartani a polgári diadalérzet - korábban valóban ihletett művészi szintézisre lehetőséget adó - látszatát. Ugyanakkor az eszközeiben immár megunt eklektikát elhagyni nem lehetett - egyelőre -, mert nem állott a társadalom rendelkezésére olyan új művészeti nyelv, amely mindazokat a jeleket közérthetően közvetíteni tudta volna, amelyeket az eklektika mindenki számára egyértelműen átadott. Ebben a helyzetben az eklektika, a századelő szűk rétegek érdeklődésére korlátozódó stílű ski sérletei mellett is megőrizte fölényét. (Letűnését az az új társadalmi megegyezés jelenti majd, amely nem követeli meg egy művészeti stílustól a közérthető társadalmi jelentéshordozó szerepét.) Miután azonban a XX. század elejének magyar társadalma egy olyan művészeti stílus diétájára kényszerült, amelyet immár nem érzett magáénak, egyre kevésbé vállalt közösséget azokkal az alkotóival, akik csupán a művész-szerep mesterségbeli kötelezettségeinek tettek eleget. A művészek szakmán belüli rangsorát és általános elismertségét egyre nagyobb mértékben befolyásolta társadalmi elfogadottságuk, amely - és ez már a hanyatlás jele -, csökkenő mértékben függött az illető művészi teljesítményétől. Azok, akik nem voltak képesek önmaguknak biztosítani a szükséges társadalmi „hátteret", fokozatosan lecsúsztak az „elismert" művészek köréből az iparosság szintjére - a XIX. század közepéig élő céhes polgáröntudat nélkül. A csak épületek díszítésével foglalkozó mestereken túl, a XIX. sz. vége-XX. sz. eleje „alakos" szobrászai közül, a fentiek figyelembe vételével csak Bezerédi, Brestyánszky, Donath, Feszler Leó, Kászonyi, Mayer, Szász, Szécsi és Vasadi személyével foglalkozunk. Az önálló szobrászként jelentős életművet magáénak mondható, tehetséges Róna József nem fér az épületszobrász kategóriájába - annak ellenérte, hogy fiatalabb korában alkotott épületdíszítő szobrokat is. Hasonlóképpen nem fér témánk megszabta keretek közé azoknak a külföldi, a magyar fővárosban csak alkalmanként dolgozó szobrászok említése sem, akik csak egy-egy meghatározott feladat elvégzésére szerződtek hozzánk. E művészeket - Gastell, Sommer, Friedl... - műveik színvonala és igényességük alapján amúgy sem sorolhatnánk az épületszobrászok „mesterember"-kategóriáiba.