Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - LŐVEI PÁL: XX. SZÁZADI ÉPÜLETEK MŰEMLÉKVÉDELMI PROBLÉMÁI

Az I. Világháború előtti évek korai modern építészetének európai szintű alkotása, az Adria-palota viszont éppen eredeti fehérségét vesztette el az átépítés során. Az épület nevére tudatosan utaló, dalmáciai eredetű, egyneműen fehér kő helyett - bár azt Brac szigetén ma is bányásszák - a legegyszerűbb, de sokkal sárgásabb-szürkésebb és egyben erezettebb süttői lapokat építették be, amely el is üt a meghagyott ornamentális részek tónusától. A különbség a Jászai Mari téren található, egyedi műemléki védelem alatt nem álló, de a világörökség és a műemléki jelentőségű terület részét képező parlamenti irodaházon a különböző korszakban felhasznált süttői lapokon belül is szembetűnő: az eredeti egységes, fehér színe erezett sötétebbre változott a megújított homlokzatokon, felbontva az építéskori képet, amelyet a tömegbe belevágott ablakok és az egynemű fehér tömbök világos geometriája határozott meg. Az Adria-palota burkolatához hasonlóan konkrét ikonográfiái jelentést hordozó, finom alumínium függönyfala környezetére tekintettel nem lévő, brutális mélykékre változott Mináry Olga Duna-parti alumínium-székházán. Gulyás Zoltán építési kora főművének számító Chemolimpex-székházán az Erzsébet-híd eredeti pilléreiből való, szürke és fekete gránitlapokat kommersz rózsaszínre cserélték az átalakítása során. A kőburkolatok kérdésköre, mint sok más is, kortárs építészetünk egészével függ össze, és nem korlátozódik a műemlékvédelemre. Úgy tűnik, a negyven-ötven év szegénysége után az elérhető építőanyagok tekintetében is hirtelen ránk szakadt szabadság építészeinket teljesen felkészületlenül érte. A kőburkolatok anyagválasztása egyedül drágaságuk szempontjából tekinthető igényesnek, különben olcsó, gondolatnélküli megoldások jellemzik új épületeink túlnyomó többségét, és nem számolnak például a fúgarendszerek esetenként kedvezőtlen képi hatásával sem. Máshogy hat ugyanis egy csempedísz, ahol nem hiba a sűrű fúgarendszer, mint a kisméretű, tükörsimára csiszolt gránitlapokból álló burkolat. A talmiság olyan megoldásaival is nap, mint nap lehet találkozni, mint a Szent István park legértékesebb lakóházának, a Dunapark-háznak kanellúrázott mészkőoszlopát szigetelőszalagra emlékeztető vörös fóliával beborító üzlethelyiség-bérlő „találmánya", aki egyébként exkluzívnak szánt ékszerüzlete bejáratára szeretné ily módon felhívni a figyelmet, kerületi engedéllyel a megnyitó alkalmával, hogy aztán legalább fél évre ottfeledje az igencsak taszító, elegánsnak semmiképpen nem mondható anyagot. Az épületek színe nem csupán a kőburkolatokkal kapcsolatban jelenthet problémát. Ahogy az Adria-palotánál, a MÉMOSZ-nál, a Duna-parti irodaháznál a színtelenség, a csupán fény-árnyékkal átstrukturált fehérek sokatmondó síkbeli és térbeli rendszerei hordozták az építészeti jelentés jelentős részét, más épületeknél a színesség kapott erős hangsúlyt. Bruno Tauthnak az 1914. évi kölni Werkbund-kiállításon felépített „üvegház"-áról egyetlen színes ábrázolás nem maradt fenn csupán, a fekete-fehér felvételek és kortárs leírások alapján