A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

A szekció - Gyulay Endre: Az egyházi ingatlanok átadásainak jelenlegi helyzete

GYULAY ENDRE AZ EGYHÁZI RESTITÚCIÓ ÁLLÁSA, FOLYAMATA A történelmi háttér, azt hiszem, mindannyiunk által ismert. AII. világháború után folyamatosan szűkítették az egyház működését, életterét. Megszüntették az egyesületeket, egy éjszaka összeszedték és internálták az összes szerzetest, államosítva minden ingóságukat, majd elvették az iskolákat, kollégiumokat, szociális és egészségügyi létesítményeket, végül az addig anyagi bázisul szolgáló földeket. A plébániákon és templomokon kívül maradt pár fiú, és egypár leány gimnáziumunk, illetve hat teológiai főiskola. Ugorjunk az időben. 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról. Valóban jó törvény, talán azt leszámítva, hogy 100 személy közösségét már egyházként lehet bejegyezni. E törvény meghozása után nem sokkal búcsúzott az egyházaktól a Németh kormány, amikor is mindenféle vallás vezetőit összehívták. Én — utolsó felszólalóként — a sok „kézcsókoló" hálálkodás után magam is megköszöntem a törvény által nyújtott szabadság biztosítását, de megemlítettem azt is, ami e kormány „vétke", hogy a szabadsággal élés egyetlen lehetőségét sem rendezte: nincs a szerzeteseknek kolostora, nincsenek iskoláink, kollégiumaink, nincs miből építenünk vagy a meglevő dolgainkat renoválnunk, azaz a szabadsághoz semmilyen anyagi feltételt nem biztosított. Rendszerváltás. A kormánynak a parlamentben nincs 2/3-os többsége, így mindig tekintettel kell lenni az ellenzékre. Voltak is. Ezért történt meg, aminek súlyát nem látták a kormány tagjai, hogy először hozták meg az önkormányzati törvényt (aminek sürgőssége valóban fontos volt), amelyben az ingatlanokat odaadták az önkormányzatoknak, benne az egyháztól elveiteket is, és csak jóval később alkották meg az 1991. évi XXXII. törvényt a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről. Az 1950-es években igazságtalanul elvett ingatlanok közül e törvény rendelkezése szerint az egyház azokat az ingatlanokat igényelheti vissza, amelyek alapvető funkciói ellátásához szükségesek. Ezek: hitélet (vallásgyakorlás, konferenciatelep, egyházi igazgatás, egyházi alkalmazásban levő személyek elhelyezésére szolgáló lakás, papnevelés stb.), szerzetesrend, diakónus, diakonissza, közösség működése, oktatás, nevelés, egészségügyi-, szociális cél, gyermek- és ifjúságvédelem, kulturális cél (közösségi ház, múzeum stb.). A kárpótlás csak állami vagy önkormányzati tulajdonra terjedt ki, azokra az ingatlanokra, melyeket eladtak, lebontottak vagy más közösség tulajdonává váltak. Az igényelt ingatlanokról listát kellett készíteni, s az összeírás után megállapodást kellett kötni a jelen tulajdonossal, hogy az ingatlant mikor és milyen feltételek mellett adja vissza az egyháznak. Ahol a polgármester vagy önkormányzati tagok nem szimpatizáltak az egyházzal, már maga a megállapodás sem jött létre. Volt, aki minden ellenszolgáltatás nélkül adta át az épületet, mert látta, hogy az valóban az egyház működéséhez szükséges, az ott élő híveknek tesznek szolgálatot ezzel, volt ahol csak azzal a feltétellel adták volna vissza, ha az egyházi átvétellel egy időben új iskolát stb.-t tudnak építeni az állami költségvetésből kapott pénzen, és volt nem egy község, város, ahol az utolsó meszelés árát is vissza akarták kérni. A tények tehát igazolták, milyen meggondolatlan lépés volt az